Pedig a felcsapás kifejezetten ígéretes, ugyanis az elegánsan gúnyos, bölcsességét stílusos iróniába csomagoló Ágnes szellemesen érezteti a szakdolgozatára felkészülő, de az irodalmat és a kultúrát csak bulvár szinten ismerő Alma félműveltségét. Aztán mit ad isten, a már eddig is gyanús nevű lány (Alma és Zöldalma, ami Ágnes beceneve volt hajdanán, kísérteties hasonlóság) mellett felbukkannak a Columbo-imitációk (ördög, angyal egyre megy), de hát ha Ágnes egyszer a krimit szereti, akkor ugye nem jelenhet meg neki Micimackó, vagy Odüsszeusz. Ők egy lány után nyomoznak – nem derül ki miért –, és valami macskát is elkezdenek citálni, amiből aztán lezárásnak egy lista, sőt, a lista válik. Elvileg ez lenne katarzis, de nincs mit tenni, csak lista marad az ebadta.

Pedig katartálni kellene, hiszen csak megvan az a lista, ami szegény Melindához kötődik nagyon (ő ugyanis a rejtély, aki után angyal és ördög nyomoz, és vélhetően központi szimbólum, mit szimbólum, toposz, allegórikus lírai origó), és ő az, akiről végül is az égvilágon semmit nem tudunk meg, azon kívül, hogy nincs meg sem a Mennyben sem a Pokolban. Kővári Katalin ugyanis a rendezői székből csak a színészmozgatás karmesteri pálcáját használta, egyébként a színpadi megjelenés a szövegmondásra korlátozódik, amiben akár érdekes disszonanciát is jelenthetne a trendi-tahó-intellektuális háromszög, de Sultz Sándor drámája nem vállalkozik szofisztikált és élménydús stiláris sokszínűségre. Ahogy a Columbo-figurák is bár fellépnek a paródia igényével, Bozsó Péter nyomozólenyomatából csak egy jó adag szórakozottság marad (ohne Columbo, hacsak a ballonkabát önmagában nem az), Varga Zoltán Columbo-variánsa pedig Szabó Gyula hangutánzásában teljesedik ki, a hasonlóság pedig elvitathatatlan. Újréti László házmesterként visszafogottan bunkó, Gilicze Márta Almája egyszerű lélek, Sepa György pedig a néhány másodperc hosszú kamasz szerepébe megpróbálja a lehető legtöbb tahóságot belesűríteni.

Hogy mire föl a közel két órás játékidő: rejtély, ahogy az is, hogy Ágnes halála, ami gyorsan kiderül, hogy nyilvánvalóan elkerülhetetlen vége lesz az előadásnak, miért is fontos. Pedig Drahota Andrea játékán nem múlik, ő stílusos, szerény, bölcs és kedves. Viszont írói és rendezői szándék kart karba öltve marad távol az előadástól, magára hagyva színészt és nézőt, kezdjen valamit azzal, ami le van írva és el van mondva. Ennek a csábításnak nem nehéz ellenállni.