7óra7

Diátristák
7óra7: (5/10)
Közösség: (4/10)

Diátristák

2010. 10. 03. | 7óra7

Miért is könnyű választás egy színház számára Szigligeti Ede 1849-ben bemutatott Liliomfiját műsorra tűzni? Mert a szabadságharc idején, a legenda szerint mindössze két délután alatt elkészített színmű, melyet a korabeli kritika dehonesztálóan „ostromállapotbeli elmeszüleménynek” nevezett, egy végtelenül könnyed, lendületes, bohó vígjáték, amelyben nyoma nincs a szabadságharcra utaló sorsüldözöttségnek, letargiának és roppant magyarság-tehertételnek, mindössze szórakoztatni akar, okosan, intelligensen, szellemesen. Akár politikai üzenetként is felfogható és elfogadható anélkül, hogy bármit tenni kéne a darabot színre állítóknak: a társadalom harcban áll, de nekünk az ezt megélő emberek, a nép mindennapjait kell könnyebbé varázsolnunk egy Liliomfi által. Mert ez bizony bele van kódolva a Liliomfiba: olyan könnyed és egyszerű, mint egy bohózat (valójában az is), de ezt annyira kedvesen és emberien adja elő, hogy hosszasan elkísér bennünket.
A Liliomfiból 1954-ben készült egy film is. Makk Károly rendezte, és ez a film bizony nehéz és bátor vállalkozássá teszi a Szigligeti-szöveg színre vitelét. A sematikus propagandafilmek, szabotázsfilmek és termelési operettek között Makk filmje egy hatalmas lélegzetvétel a magyar közönség számára. A súlyos és sulykolt üzenetek nélküliség éppen ezek hiánya miatt vált szinte forradalmivá, a szeretnivalóan és üdítően természetes alkotást élő és minden értelemben színes ám tökéletesen giccsmentes, tiszta térbe helyezte a rendező. A forgatókönyvet jegyző Mészöly Dezső és a dramaturg Bíró Yvette és Bacsó Péter dialógusigazításaikkal felpörgették az eseményeket, a beszédet köznapibbá tették úgy, hogy nem vesztette el viszonylagos archaizáltságát, és Kamillának a második és harmadik felvonásbeli történéseibe való beemelésével tovább gazdagították Szigligeti világát. A kiváló alakítások pedig vitathatatlanul a magyar kultúra örökifjú részeivé váltak: a belevalóan cinikus és korszerűen laza Darvas Iván, az első pillanatban megejtő Krencsey Marianne szerelmespárja, a nagy akarattal ösztönösen fifikásnak lenni próbálkozó Tompa Sándor, a végletekig tiszta Ruttkai Éva és Soós Imre, az idők szavát meg nem értő, rémkonzervatív modoros Balázs Samu és a „zseniálkolosszál” vénkisasszony nevelőnő Dayka Margit színészi teljesítményei örökérvényűek.
Tulajdonképpen a Magyar Színház vállalkozása az egyetlen lehetséges megoldást választva, belátóan nem megy szembe mindezzel, hanem ennek szellemében próbálja megidézni a Liliomfi-sense-t. Tordai Hajnal kellemesen jellemfestő jelmezein (különösen tetszetős megoldás Szilvai nagy gyászban viselt rikítósárgája) és Szlávik István díszletein a film inspiráltságát érezhetjük, de jól is van ez így. Szlávik egyetlen dologgal nem tudott mit kezdeni, és erre a rendezőnek, Pinczés Istvánnak sem volt ötlete: az irdatlan magas fekete tér. A zavarbaejtően aránytalan sötét rányomja a hangulatát a színpadképre, és ezzel érdemes lenne kezdeni valamit.
A színlap három felvonásban jelzi a produkciót, a dráma tagolásához hasonlóan, ám az előadás csak kétrészes: a Kányai uram fogadójában játszódó felvonásokat összevonták. Ez az ötlet jó, ám Gecsényi Györgyi dramaturg erőteljesebb húzásokkal, módosításokkal is élhetett volna: néhol a párbeszédek túl körülményesek, nem tart ki a jelenet olyan hosszan, mint a dialógus. Bár nem ritmushibás az előadás, egy kis értelemszerű gyorsítás bizonyosan sodróbbá tehetné. Sikeresek viszont a dalbetétek: Sárközi István minden tekintetben illeszkedő dalokat komponált a történethez, dal (és egy karmesteres keretjáték) helyezi keretbe az előadást. A színészek énekesi teljesítménye nagyon jó, kiemelendő, hogy tisztán, érthetően, de modorosság és affektálás nélkül adják elő a néha még kis tánccal (koreográfus: Fincza Erika) is feldobott dalokat.
Pinczés István koncepciója a néhány jól eltalált vizuális poénnal (szódásüveg, nyúlfog például) kiegészített stilizált túlzás volt, és a színészek többsége ebben együttműködő: pontosan érezték ennek határait, és meglehetős ízléssel vetették bele magukat a ripacsériába, amely mind nekik, mind a nézőknek általában jó élmény. Meghaladni egyikük sem tudja a filmbéli nagy elődök játékát, de kialakítják a maguk kellemes világát. Ruttkay Laura Mariska szerepében nem annyira könnyed és nem annyira kislány, mint lehetne. Rancsó Dezső Liliomfija néha kicsit hebrencsebb a kelleténél, játéka nem eléggé koncentrált, ám kettősük harmonikus hatást kelt. Tóth Sándor Szellemfije jó rezonőr, az előadás egyik legönfeledtebben szórakoztató jelenete, amikor Szilvai professzorral Liliomfiként beszélget. Naiv szerelmespárt játszik lelkesen és teljesen Soltész Bözse és Pavletits Béla. Jegercsik Csaba ifjabb Schwartz szerepében következetesen taszító kellemkedő és életre egyáltalán nem valóan értetlen alakot formáz remekül. Kubik Anna túlcicomázott Kamillája és Fillár István Szilvai professzora pedig lehetséges változata annak, hogy hogyan kell ezt a commedia dell'arte színjátszást értőn, pontosan, kedvesen és szimpatikusan, eleganciával csinálni. Sajnos kontrasztjuk is van, a fogadós Kányait játszó ifj. Jászai László személyében, aki minden mértéket és józanságot feledve egyszerűen minden mozdulatával és rekedésbe hajló szüntelen ordítozásával uralni próbálja a színpadot és a nézőket – éppen ellenkező hatást elérve ezzel, alakítása az este legzavaróbb és legfeledhetőbb teljesítménye.
Nem is erre emlékszünk az előadás után, hanem arra, hogy némi kikapcsolódást nyújtott a Liliomfi valamivel több, mint két és fél órája. Igaz, mást nem.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr138003611

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.