7óra7

Édes, savanyú, vagy semmilyen?
7óra7: (3/10)
Közösség: (0/10)

Édes, savanyú, vagy semmilyen?

2010. 10. 03. | 7óra7

Tizenöt perccel korábban engednek be minket a Budapesti Kamaraszínház Tivoli színpadjára. Lassan megtöltjük a nézőteret, amit két oldalról szegélyez az első ránézésre üres, ám jelzésértékűen értelmező díszlet (Horesnyi Balázs). A lomtalanításból hátramaradt ágy, székek, a zilált plafon, korhadt asztal egy kiúttalan, leharcolt életet tükröznek. Kecsegtető előkép, és egy zseniális, tipikus jellemekre épülő dráma Tordy Géza rendezésében.
De ma estére a díszletesen és a drámaírón kívül senki nem dolgozott. A tapasztalataim szerint viszont Önöknek tetszett. Én vitatom az előadás minőségét. Olvassák el a véleményemet és vitatkozzunk!
Shelagh Delaney, az író Egy csepp méz című műve markáns jellemrajzokat, pörgős, kihegyezett szituációkat hordoz magában, és igényes komédiaként járja körbe a vállalt hétköznapi kérdést: miért nem megy nekünk ez az életnek nevezett lét. De az alkotók nem tudtak ezzel mit kezdeni ezzel a műalkotással, bár azt érezték végig, hogy átadták neki magukat, folyamatosan ellene dolgoztak.
Sokszor szoktam nehezményezni, hogy a színészi játék csak megtetsző, jónak tűnő gesztusok rendszertelen színpadra vitele: mozdulatjáték és nem karakterépítés. Az erős, gondosan és pontosan felépített jellemek viszont a komédia alapját képezik, ami nélkül az nem más, mint átgondolatlan formai harc: mint olyan, üres és igénytelen. Ennek tükrében Verebes Linda Jója, annak ellenére, hogy ő maga is sokszor azt hiszi, átéli a szerepét – az arcán ennek az érzése tükröződik -, hazugság. Nem él és nincs jelen. Reakciói nem a helyzetre, a színpadi eseményekre reflektálnak, hanem pusztán szöveget mond, az önsajnálat érzésétől vezéreltetve, ami végig meghatározza Jo létét. (Igaz: sorsa sanyarú, és nehéz. De gondoljunk bele, milyen, amikor az életben mi sajnáltatjuk magunkat: mindig valami célunk van, nem a saját érzéseinket éljük, hanem valakitől, valamit ki akarunk csikarni, hogy észrevegye, nekünk menyire rossz. És ez teljesen másképp is mutatkozik meg rajtunk.) Nem megy keresztül semmilyen változáson, attitűdje az előadás első pillanatában ugyanaz, mint az utolsóban, és így unalmassá válik. Hernádi Judit Helen szerepében a figyelmetlen szülőt játssza, amiben rutinja nagyon sokat segíti: néha utoléri magát, képes jelen lenni, nem egyfajta attitűdből játszani, hanem reagálni. De az ő karaktere sem változik: az első perctől kezdve lehet tudni, hogy majd vissza fog jönni a lányához, majd megint otthagyja, hiszen csak kihasználja, mert ilyen. Nincs útja, csak iszik és figyelmetlen. Ami nem a figyelmetlenséget színpadra helyezve válik érdekessé, élővé, hiszen – megint ebből indulok ki - ha ilyenek vagyunk, annak mindig oka van, valami történik közben, valami irányít minket, mert emberek vagyunk, lehetünk akármilyen egyszerűek, akkor sem egysíkúak. Ez egy vélemény fellebezhetetlen közlése, nem valaminek a bemutatása. Bozsó Péterre (Peter) ezek szintén igazak, de játéka még a többieknél is hamisabb, mert a drámában ő egy ok, amiből levezethető, hogy anya és lánya viszonya miért ilyen. A gesztusok viszont nem képesek indokolni, azok csak egy indíttatás eredményei: okozatok. Például amikor anya, lánya, Geof és Peter is színen van, az utóbbi szereplő csak úgy pacekba lebuzizza Geofot, mert az, és ezt röhejesnek tartja. Számunkra ez valóban vicces? A hétköznapi, eleve elrendeltetett fasizmus, a kimondott és élvezett előítélet szórakoztató? Ilyennek születtünk? Mert magunkon nevetünk, ahogyan azt a köztünk lévő színpad, a hétköznapi szituációk és a színház honlapján feltüntetett írás is jelzi („Miért gyűrődünk, sírunk, gonoszkodunk és vágyódunk; milyen álságosak, esendők és szeretetéhesek vagyunk…”).
Az est legjobbja vitán felül Dolmány Attila Geofja. Nem „felszínbuzit”, hanem személyiséget játszik, aki végiggondolta magát, szembenézett azzal, hogy nem jön ki a nőkkel, hogy nem veszik komolyan, és van indoka arra, hogy miért segít mégis Jónak – mert szeretetéhes, vágyik egy társ után, és ezt vállalja is, nem hantázik önzetlenségről. Jelenléte ennek köszönhetően tartalmas, megköveteli a figyelmet, hiszen emberi, esendő és vágyó, ami az előadás célja is volt.
Tordy Géza rendezésének azonban sajnos nincs sem eleje, sem vége. A színészek egy bizonyos magatartással viszonyulnak a szöveghez, ahelyett, hogy átadnák neki magukat: fellebezhetetlen véleményt közölnek – ilyenek vagyunk, mondják. A zárás üres, érzéketlen. Nem tudom sajnálni Jót, nem tudom szeretni se, utálni se: semleges, hiszen valójában nem létezik, és nem történt vele semmi.
Én kikérem magamnak, hogy ilyen vagyok, hogy létem üres, eleve elrendeltetett, determinált, és csak gesztusokkal élek. Nekem van szándékom: hogy észrevegyük, ez nem szórakoztatás, ennél többek vagyunk. Persze csak ha megpróbáljuk felfogni, hogy mitől. Az én anyukám nem ilyen, a barátaim sem, és én sem. Önök igen?

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr598003547

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.