7óra7

Egy horgász a mocsárban
7óra7: (8/10)
Közösség: (0/10)

Egy horgász a mocsárban

2010. 10. 03. | 7óra7

Vidovszky György egy, a délutánjait egy londoni csatorna partján töltő gyerek, Billy életén keresztül mutatja meg azt a kilátástalan harcot, amit a gyerekek egymással és saját magukkal folytatnak, és talán úgy írhatnánk körül a legjobban, hogy „az élet megértése”. Koravén srácok próbálják meg azokat a mintákat másolni és elvetni, meghaladni vagy túllépni azon, amit a szüleik mutatnak nekik - a harc szélmalom elleni volta éppen ennek köszönhető. Hiszen csak idomulni vagy lázadni lehet, mert alternatíva hiányában a gyerekek nem tudhatják, hogy hogyan lehet másképp, legfeljebb csak érzik, hogy így nem szabad. Az ifjúkor nyersessége és kíméletlen őszintesége azonban, ha jól használják, vezethet odáig, hogy a saját, szabad akarat bukkanjék felszínre. De ennek az útja elég rögös.
Erről az útról beszél Simon Stephens drámája, a Kócsag. A Kolibri Színház kicsiny, alacsony terében sötét, nyomott kép, a csatornapart: csövek tagolják a teret, egyébként csak a sötétség, Billy itt tölti szabadidejét, horgászik. Kedvetlenül, félszegen ül, és néz szembe a mocsárral, a nézőtérrel, amelyet középiskolások töltenek meg, és javarészt végigsustorogják az egész előadást. Talán védekezésből. Nem akarnak magukra ismerni, próbálják távol tartani maguktól a felismerést, menekülnek egymás elől, maguk elől. Nem az érdektelenség zsivaja ez, hanem az őket zavarba hozó tényezőt próbálják kiiktatni, megsemmisíteni. A pedagógusok helyesen teszik, hogy nem szólnak rájuk, félreértett nevelői szándékkal a jegyszedő néni pisszeg csak néha. A gyerekszínészek láthatóan fel vannak készítve a reakcióra, elszántan haladnak előre, ahogyan kell; nagy segítség, hogy összeszokott társaságról van szó: Vidovszky nagyrészt velük dolgozott a két Bárka Színház-beli produkciójában, az Iskola a határonban és A legyek urában.
A parton talál a fiúra Scott és bandája, akik Billyt zaklatják: rajta kérik számon apjának Scott bátyjának börtönbe kerülésében játszott szerepét. Minden előkerül: trágár beszéd, lökdösés, pofozkodás, bicska, tanszerek közé vágott használt koton, verbális fenyegetés, tekintélyszerző akrobatamutatványok. Scotték válasza az élet problémáira az egyszerűbbik válasz: a gátlástalan ösztönszerű reakciók. Billy - szerencsére? szerencsétlenségére? higgyünk az előbbiben! - nem tud ilyen egyszerű választ adni, ki is lóg a társaságból, a családból és az iskolából is. A két oldal között pedig Adele, Scott barátnője, akinek szimpatikus, hogy Billy képtelen eltagadni azt, hogy érzései és érzelmei is vannak. Márpedig ezek a dolgok a vesztesek sajátjai ebben a környezetben. Ezért akar mindenáron elköltözni innen, szinte szuggerálja élhetetlen szélhámos apjába, hogy innen el kell menniük. Az apa itt már nem tekintély, az anya sem az, Billy tökéletesen magára van utalva, az a kevés eredendő bizalom akkor száll végképp tova, amikor anyja nyilvánvalóvá teszi számára, hogy az apja csak „ráhagyja” a költözés gondolatát. Itt van rákényszerítve Billy a választásra: összeroppanva betagozódik a rendszerbe vagy kitör belőle. Így ösztönösen Scotték módszerével, az erőszakkal valósítja meg szabad akaratát: apja pisztolyával - amellyel szemben Scotték tehetetlenek, meg kell adják magukat az erőnek - bizonyítja be, hogy képes önállóan dönteni és rendezni a dolgait. De Billy nem önbíráskodik, nem adja vissza az őt ért megaláztatásokat, csak azt próbálja elérni, hogy élni hagyják. Ami ebben a közegben talán a legtöbb.
Kovács Kristóf fordítása életszerű kamaszszlenget használ, a dramatizálás során (dramaturg: Gyarmati Kata) nem tompították az eredeti szöveg kétségtelenül rusztikusan nyers fordulatait, amely életszerűsége, ritmusa miatt alkalmas a korosztály viszonyrendszerének reális feltérképezésére, ugyanakkor érdekes módon el is idegenít, arra ösztökél, hogy némi távolságból nézzük az eseményeket. (A durva regiszterbe sorolható szövegek kizárólag Scotték jeleneteiben hangzanak el.) Az egyetlen kérdőjel számomra az a jelenet, amikor Billy fenekébe Scott egy sörösüveget dug fel, ez az előadás esetében eléggé eltúlzott és szélsőséges motívum, a megvalósítása pedig a gyerekek számára nyilvánvaló becsapás, ezért nevetségessé válhat; talán valami mást kellett volna kitalálni, amit nem „kell” sötétségbe rejteni, mégis sokkoló. A főszereplő, Koloszár András - akire rendkívüli teher nehezedik, hiszen szinte végig színpadon van - pattanásig feszülten, pontosan adja át Billyt: az elkeseredés, a remény, az üresség, a csalódottság szinte patikusi precizitással, mégis átélhetően jelenik meg alakításában, valóban bejárja a fiú útját. Solti Bence, Pomlényi Attila és Bárdi Gergő a keményfiúk szerepében mind fizikailag, mind kommunikációtechnikájukban hitelesek, azonban némileg félreértetten, egymást „húzva” túlzottan parodisztikusan ábrázolják szerepüket, ami akár pedagógiailag hiteltelen értelmezésekhez is vezethet, másrészt a tetőpontban, a pisztollyal fenyegetés jelenetében nem sikerül a helyzet, a halálfélelem valódiságát előállítani. Császár Réka Adele-je arányaiban eltalált alakítás, igazi okos és érző kamaszlány, aki szintén nincs a helyén, de Billy nélkül nem jutna erre a felismerésre. Mult István és Tisza Bea (apa és anya) azonban mintha saját maguk karikatúráját játszanák, kliséalakokat hoznak a színpadra, ami a dráma kibontakoztatását tekintve eléggé hátrányos. Jó értelemben pompásan szemfényvesztő Gyevi-Bíró Eszter mozgásterve, amely valódi illúzióját kelti a verekedéseknek, remek felütés a forgószélszerűen magukat betornászó bandatagok képe.
A Kócsag mindennel együtt fontos előadás, egyrészt mert valódi, kortárs problémákat feszegető, szó szerinti értelemben ifjúsági (az ő valós nyelvükön, az ő problémáikról nem patetikus demagógiával beszélő) előadásból igen nagy hiány mutatkozik (ez az iskola mint intézmény alacsony ingerküszöbét és igényszintjét is jelzi problémaként), másrészt mert alkalmas arra, hogy vitatéma legyen. Már ha - az „ifjúsági előadás” műfaj negatív konnotációját felerősítve - nem az lesz elítélőleg a vitának álcázott felszínes műfelháborodás tárgya, hogy „miért beszélnek ilyen csúnyán”, meg „nahát, milyen erőszakosak”, hanem az, hogy mit tehetünk akár egyenként, akár közösen, akár az iskolai kereteken belül, akár azokon kívül, akár egyéni, akár társadalmi szinten az elvesztésre ítélt gyerekekért, a Scottokért, hogyan segíthetünk a Billyknek azon törekvésében, hogy ő ne olyan legyen majd a gyerekeivel, amilyenek az ő szülei voltak vele. Hogy tanuljunk közös hibáinkból, amelyek az efféle történetekhez vezetnek. Mert a Kócsag nem egy nagy dráma, a szemünk láttára történnek hasonlók ismerőseinkkel, csak valamiért nem vesszük észre őket. Rendbe kéne tennünk a csatorna mocsarát.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr928003929

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.