7óra7

Életmentő lemezbolt
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

Életmentő lemezbolt

2010. 10. 03. | 7óra7

Igaz, a sztárok életében rengeteg hasonlóságot vélhet felfedezni egy-egy bulvárkutató vagy rajongó, de az Edith Piaf és Marlene Dietrich közötti kapcsolat ennél jóval többet rejt magában – nem csak életrajzilag (ami ez esetben össze is fonódik pár ponton) mutatkozik ez, hiszen dalaik stílusa, hangulati világa mutat közös elemeket. A „Piaf-specialista” Pam Gems ebből kiindulva írhatta meg a Marlene című, Marlene Dietrich életét feldolgozó művet, amely rengeteg lehetőséget, fantáziát, emberi érzelmeket és hangulatos összhatást hordozhat magában. Ez került színpadra Sopronban.
Dietrich egy párizsi fellépése előtt vagyunk pár órával, az öltözőjében és végigkövethetjük mindazt, ami egy pályája vége felé közelítő, világkörüli turnéja utolsó állomásán lévő csillag fejében végigfuthat. Fokozatosan érezve át lassanként téttelenné váló életét, elképesztő kegyetlenséggel, őszinteséggel, rációval, ám szenvedéllyel néz magával szembe. Kibukik minden: hogy mennyi mindent tanult Piaftól, hogy szüleivel nem is volt olyan jó viszonya, hogy mindig magányos volt, hogy harcolnia kellett, hogy nem mindig volt fair másokkal szemben. Majd a koncert, ami már nem úgy hangzik mint eddig: hamisnak érzi a közönséget, magát, de visszamegy a fináléra, hogy lezárja a turnét, valószínűleg az utolsót.
Ha emberi érzelmekről beszélünk, amelyek ugye nem merülnek ki a szimpla önsajnálatban, esetleg öniróniáról, önanalízisról, és mindezt egy énekesnő esetében tesszük, akkor könnyű elfogadni azt az alapot, hogy célszerű az aktuálisan tárgyalt életet, valamint az abból születő dalok hangulatvilágát megteremteni. Piros Ildikó, úgy tűnik, ebben az előadásban nem képes teljességgel az előbbire. Számára Dietrich mindig csak az adott szöveg szerint létezik, nem összességében hozza létre karakterét, aki aztán elmeséli életét, hanem a részletekből táplálkozik – ami nem rossz gondolat, csak a köldökzsinór valahol elvágódik. Így a megszülető alakról nem lehet eldönteni, hogy egy alávaló törtető, aki kizárólag a pénzért harcolt, vagy csak egy érzelgős ál-dáma – egyik sem lenne, mondjuk, szimpatikus. Igaz, a két szélsőség között parányi a váltás, de mégsem embert ad ki a gép, hanem csak pillanatokra jackpotol. Vásári Mónika egy törődő, figyelmes asszisztenst játszik, és némileg képes meglepetésként hatni, amikor Marlene-nek szerelmet vall.
A Neumark Zoltán által színpadra varázsolt számokkal egy gond van: nincs hangulatuk. Fel-felcsendülő részletek, amik egyrészt gyengén, lagymatagon vannak hangszerelve, másrészt nem tudunk hozzájuk kötődni, hacsak nem ismerjük őket korábbról, harmadrészt nincs ötlet, ami elvinné őket. Vissza is kanyarodunk egy fontos momentumhoz, ami viszont Kerényi Imrét, a rendezőt terheli. Hiába van részletesen, szövevényesen, de mégis praktikusan kidolgozva a színpadkép, hiába vannak kidolgozottam használva a fények, ha nincs ötlet, ami összetartsa az előadást (már a közismert színésznőn kívül), vagy nincs gondolat, amiért létre kéne jönnie.
Így a finálé öt számból mixelt egyvelege mindössze előadóművészeti frázis, és Dietrichből se kapunk sok mindent – csakhogy ez éppen róla kellene, hogy szóljon. Ebből az írásból megtudhattuk az előadás száraz tényeit, ahogyan az előadásból Dietrich száraz tényeit. Hogy ez ne így legyen, kénytelenek vagyunk a cédés polcunkhoz nyúlni, vagy egy lemezboltba bemenni, esetleg sokat olvasni. Marlene-ről. Érdemes.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr918004263

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.