7óra7

Felejtsd el az életet
7óra7: (8/10)
Közösség: (0/10)

Felejtsd el az életet

2010. 10. 03. | 7óra7

Hogy egy művésznek – ha tényleg megtalálta az útját – mi a viszonya az alkotáshoz, pontosan megérthetjük, ha belegondolunk, hogy egy-egy szenvedélyes tevékenységünkhöz mennyire elvetemült és racionálisan megmagyarázhatatlan módon tudunk ragaszkodni. Önkiteljesedésnek hívják ezt a furcsa és felfoghatatlan kapcsolatot. Az író is csak ember – mondja a Puszta formalitás főhőse –, aki a vécén találja ki a témát, ami sokkal inkább a létszüksége, mint valamilyen ötlete. De mi történik ha vége, ha elmúlik az ihlet, ha nem tud többé boldogságot okozni?
Onoffot este beviszi egy rendőr az őrse: sétált az erdőben, iratok nélkül, majd elmenekült a hatóság képviselője elől. Elkezdődik a kihallgatás, kiderül, hogy Onoff egy világhírű író, aki sok éve elzárkózott a világ elől, és az is, hogy nem mellesleg a felügyelő kedvence, de kénytelen kihallgatni a csodált alkotót, hiszen furcsa éjszakázásának időpontja és helyszíne egybeesik egy rejtélyes gyilkosság időpontjával és helyszínével, ráadásképp a gyanúsítottnak amnéziája is van, ami ama különleges attribútummal rendelkezik, hogy kizárólag a kérdéses időben lépett működésbe. A gyanú egyre erősebb, hogy az író volt a tettes, sőt furcsamód a magát Dalínak nevező nyomozó ez esetben mindent, de mindent tud a kihallgatottról, kizárólag a holttest személyazonossága ismeretlen, mert széttrancsírozták az arcát. Így egyetlen feladat van hátra: beazonosítani az áldozatot.
A történet helyszíne végig zavaros, mert Fogarasi Gergely adaptációja (amely a hasonló című filmet helyezi színpadra) kerül mindenféle konkrétumot, végig ügyesen manőverezik a Pascal Quignard által teremtett szürreális valóságban. Hogy egy víziót élünk át, arra mégis rengeteg jel utal: a tizedes gondolattal tekergeti a fényt, a telefonvonal hol él, hol nem, a történet logikájának megfelelően, minden pontosan és csakis akkor történik meg, amikor meg kell történnie, Onoff próbál megszökni, de nem tud, mindig a szobában találja magát, ami amúgy nem is igazán hasonlít egy rendőrőrsre (a Spinoza kis tere kiválóan van alkalmazva erre a célra, még a fekete függönyháttér is el van húzva, hogy a vörös szoba megfelelően elemeljen minket a rendőrörs-érzéstől), és rengeteg a furcsánál furcsább helyzet, amiket a színészek ügyesen közvetítenek. Kiemelkedő Horváth Kristóf írója, aki nem sajnáltatja magát, egyszerűen tényleg nincs ihlete, és tényleg a kétségbeesésig hajszolta magát, amiben a megértés helyett inkább megvetést táplál maga iránt. A színész ügyesen bánik a kettős pillanatokkal, pontosan érzi, hogy a szöveg és a szituációk miféle sejtelmességet hordoznak, így ő igyekszik ellenpontozásul konkrét lenni (gondoljunk csak a kezdő képek egyikére, amikor leveszi a ruháját, véres a kendője, és sebet keres magán). Fogarasi Gergely felügyelője hajaz álnevére, és igyekszik Dalí határozott és racionális mindennapiatlanságát végigvinni, úgyhogy hirtelen vált önironikus viccelődésből vérfagyasztó fenyegetőzésbe, anélkül, hogy ködösíteni vagy valamilyen félreértésből származó nagy mély gondolatiságot közvetíteni igyekezne. Horváth András egy kellőképpen ügyefogyott és töketlen tizedest fest le, de ami a legpozitívabb, és elsőre talán értelmezhetetlen is, hogy háttérfiguraként nem mindössze ostoba rendőr, hanem rendelkezik a kapuőr-szerephez elengedhetetlen céltudatossággal, helye a világban tökéletesen tisztázott.
Ide pedig szükséges is ez, hiszen az előadás végén előkerül a gyilkos fegyver, és az Onoff által az előadás elején levetett véres ruhadarabok is felbukkannak. Az író végiggyónta a purgatóriumot (hiszen ott játszódik az előadás, vagy egy utolsó tudatalatti álomban, az „utolsó filmben”), és mindent tudott vállalni, egy dolog nyomta a lelkét: egy halott hajléktalan barátjának kilenc füzetes kéziratát, ami később hatalmas siker lett, a saját nevén adta ki, mert már nem volt ihlete. Elfogyott, megszűnt életének értelme, és végzett magával, úgy vélte: így nincs itt több dolga. Az egyetlen, ami kétséges, hogy a vallomás, a plágium felvállalása feloldozás-e, hiszen nem nyilvánosan történik. Nem lehetünk biztosak abban, hogy a látszólagos megváltás a jó zárás, ahogy az sem biztos, hogy a magányra, az ihlettelenségre, vagy a pillanatnyi kétségekre egy ólomtömítés a legmegfelelőbb reakció, és az sem biztos, hogy olyan könnyű felejteni. Sőt: biztos, hogy nem. ► (nya)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr758003377

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása