7óra7

Hollywood odaát van
7óra7: (7/10)
Közösség: (8/10)

Hollywood odaát van

2010. 10. 03. | 7óra7

Ibsen „olvasmányos” stílusát izgalmasan színpadra vinni csak úgy lehet, hogy a nézőt valami úton-módon vagy intellektuálisan beindítjuk, vagy a látványelemekkel szimplán lenyűgözzük, főleg, ha olyan széles körben ismert sztoriról van szó, mint A vadkacsa. Sajnos egy egész felvonásnak kell eltelnie, amíg Ascher Tamás más alternatívát kínál a bent ülőknek, és Keresztes Tamást hívva segítségül, dogmatikus első félmondatomat megcáfolja.
Ugyanis az első felvonásban során teljesen az volt az érzésem, hagy a rendező nem nagyon tért el az írói utasítások adta lehetőségektől, pedig a viszonylag monoton történet teljes lényével könyörgött neki egy markáns formáért, ám Ascher ezt az opciót szinte teljesen figyelmen kívül hagyta. (Ez nem azt jelenti, hogy nincs egységes képe az előadásnak, csak nem éreztem, hogy túlmutatna önmagán.) Mint utólag kiderült, nem is a történet vagy a formában rejlő lehetőségek fogták meg a rendező fantáziáját, hanem a karakterek. A baj csak ott van, hogy vagy Ibsen vagy Ascher vagy a színészek miatt, az első részben ezek a karakterek még csak halványan emlékeztetnek a második felvonásbéli önmagukra.
Ami az első felvonásba gyenge színpadi játéknak tűnik, az a második felvonásra pontosan alátámasztott színészi és rendezői elképzeléssé forr össze, amelyben nem mellékesen „életre kelnek” hőseink is: elsősorban az ideákban rendületlenül hinni akaró, tehetős családból származó Gregers (Keresztes Tamás), és az ellenpólusát alkotó idült alkoholista doktor, Relling (Bezerédi Zoltán), aki a hazugság bibliájának halk szavú terjesztője. Kettejük közvetett párharcának szenvedő alanya, Hjalmar Egdal (Fekete Ernő), akit Gregers kibillent a boldog tudatlanság állapotából, hogy az igaz világ délibábjának katartikus oltárán áldozza fel a szegény fotóst.
Gregers vakon bízik abban a hazugságban, hogy az igazság magasabb rendű létformához vezethet, de ezt a tényt a koncepciózusan eltúlzott figura önmagában cáfolja meg. Keresztes Tamás naivitása már-már bicskanyitogató, a mű végére a kezdetben felé pulzált szimpátiánk teljesen megszűnik, így mondva ítéletet az őszinteség szentségének álszent dogmája fölött. Hasonló a helyzet Hjalmarral, a „megváltandó néppel”, aki kisstílű önzősége, és önsajnálata mellett nem is tartunk arra méltónak, hogy megváltassék. A járható utat Relling megkeseredettsége és Hjalmar feleségének, Ginának bölcs hallgatása jelenti. Egyik sem idillikus állapot...
Ibsen nem nagyon hagy kétséget afelől, hogy ideális világ létezik-e, és a hazugságot egyértelműen nem sorolja az egyetemes rossz közé. A kegyes hazugságokkal átszőtt boldog tudatlanság tartja egyben a világot, aminek felelőtlen bolygatása beláthatatlan következményekkel járhat.
Külön érdekessége az előadásnak, hogy most nem az egyébként aznap este is kitűnően játszó színészóriások, Haumann Péter vagy Szacsvay László „viszik” a darabot, hanem tisztán látszik és kérlelhetetlenül helyet követel magának az az új generáció, melynek egyik legtehetségesebb és legtöbbre hivatott tagjai egyre több szóhoz jutnak estéről estére, és akikért önmagában is érdemes megnézni A vadkacsát.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr598003971

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása