7óra7

Kockázat nélkül
7óra7: (6/10)
Közösség: (6/10)

Kockázat nélkül

2010. 10. 03. | 7óra7

Természetes, hogy az egyszeri néző nem vár semmi mélyebbet, semmi agypróbálót, ha az Othello Gyulaházán című előadást választja. Gádor Béla története Zsurzs Éva tévéfilmje által közismert: Gyulaházára delegálja a minisztérium a frissen főiskolát végzett Debrődy rendezőt, aki megrettenve a repertoár popularitásától, a jövőbe és a dolgozó nép (lásd még: munkásosztály és szocialista kispolgár címszavaknál) kulturális nyitottságában bízva, elhatározza, hogy Shakespeare Othellóját viszi színre. A szerepek szinte adottak, ám Desdemonát az ifjú titán meglepetésre a vezető színész új feleségére, az eddig epizodista Violára bízza. Szusits Márta, a társulat ilyetén megalázott dívája innentől ott fúrja a projektet, ahogyan tudja, így például szívélyesen megsúgja a címszerepet alakító férjnek, hogy biz fel van ő szarvazva becses neje és a főrendező által. Barnaki főszereplő a premier előtti alkoholgőzös éjszakán teleordítja a várost, hogy az ötödik jelentben fogja a világ színe előtt megfojtani feleségét. A másnapi előadáson telt a ház, hisz kisvárosban ilyen hajnali ordítozásoknak hamar híre megyen, mindenki szemtanúja kíván lenni, még a megyei főkapitány és Szarka elvtárs is a minisztériumból. A befejezés természetesen boldog vég, mi is lehetne más, a néző elégedetten távozik: látott egy komédiát, hallott örökzöld operettdallamokat, kicsit tán többet is annál: jópofa tréfákat, lelkes (néha talán túl lelkes) színészeket.
Méhes László rendezése arról tanúskodik, hogy még akár elképzelése is lett volna arról, hogy azért mégiscsak szóljon valamiről a habkönnyű szórakoztatáson kívül az előadás, ezért Zöld Csabával egy finom, ízléses Zsótér Sándor-paródiát játszat, az ifjú főrendező elképzelései nem olyan hihetetlenül művészieskedően alternatívoskodóak, mint lehetnének, ekképpen nagyon szerencsésen és helyesen nem képezi gúny tárgyát, hogy esetleg létezik a natúr szórakoztató színházon kívül olyan érthetetlenszínházas művészkedő izé is. Éppen ezért nem tudom, hogy miért tartotta a történetet színművé dolgozó Tasnádi István a hatvanas években a cselekményt - sokkal több és sokkal frissebb lehetett volna ez a darab, érvényes reflexiókat tartalmazhatott volna mára, akár konkrétan arra vonatkozóan, ami a József Attila Színházban Az öreg hölgy látogatása kapcsán történt. Méhesnek (aki abban az előadásban Alfred Illt játssza, jegyezzük meg, ragyogó alakítást nyújtva) láthatóan lenne erről közlendője, de ez csak gesztusszintű és jelzésértékű marad. Ám, bár a szándék megvan, a gagyi előadás nem eléggé gagyi.
Az így sajnos nem annyira érdekes és végképpen nem érvényes előadás erényeként az elmondható, hogy valóban kikapcsolja és szórakoztatja az egyszeri nézőt. Méhes a színészeket pedig olyan szituációba helyezi, amik valamennyire ők maguk, így ebben a közegben ironikusak. Jutalomjátékok aratják megérdemelt (időnként talán mégsem annyira megérdemelt) sikereiket: Mihályi Győző (Barnaki) kellemes öngúnnyal játssza jellemző szerepkörét. Kiváló Józsa Imre hihetetlenül tehetségtelen, de mégis zabálnivaló Mókucija, hiperkorrekt és mindenkinek megfelelni akaró Vermes igazgatót formáz Újréti László, és Zöld Csaba is nagyszerűen megtalálta magát a Zsótér-utánérzésben. Remekül használja a sértődött és szánalmas önjelölt primadonna kliséit Kocsis Judit (Szusits Márta). Pötyike szerepét eléggé túlharsogja Esztergályos Cecília, és kis magánszámaival szüntelen magára akarja terelni a figyelmet a magát időnként jelentősen túlhangsúlyozó Sztankay István (Tornyos Franci). Hitelesen képes eljátszani a kétségek közt vergődő Pálmai Violát Balogh Anna. Andorai Péter tökéletesen súlyozott játéka jellemzi a kissé statikusra vett Katona doktort. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban kiemelném az "ösztöndíjas csehszlovák íróbarátunkat" alakító Blazsovszky Ákost, aki végig némán van jelen, de mindenképpen következetesen és érezhetően jelen van, már csak azért is, mert az előadás legcsattanósabb poénja az ő nevéhez fűződik.
Egyebekben: Rózsa István forgószínpadra építő díszlete, Horváth Kati jelmezei, a megunhatatlan és biztos siker operettbetétek teszik a dolgukat, és így együtt üzembiztos sikerre viszik az előadást, és a nézők láthatóan elégedettek, nem reklamálják a kihagyott ziccert. A magam részéről jobban élveztem volna, ha a színház egy kis kockázatot is vállal. Mert lehetett volna rizikózni. Egyszerre megmutatni, hogy nem biztos, hogy jó az igénytelen szórakoztatás, és hogy a tartalmas előadások sem feltétlenül nézőellenesek. Ha ezt az alkotó végigviszi, talán rátalálhat arra, hogy ő mit tudna tenni a színházért.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr18003639

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.