7óra7

Könnyed, boldog és mégsem üres
7óra7: (9/10)
Közösség: (0/10)

Könnyed, boldog és mégsem üres

2010. 10. 03. | 7óra7

A két előadást játszó színházi estek egyszerre közönségcsalogatóak és könnyebben létrehozhatóak, hiszen a néző két darabot nézhet meg, mely valószínűleg nem hosszú, ám annál energikusabb, és rövidsége miatt az alkotóknak könnyebb létrehozni azt. Az Örkény István Színház valószínűleg ráérzett ezek erejére, és a 2003-ban bemutatott két Ionesco-dráma (Különóra, A kopasz énekesnő) után az előző szezon végén két Szép Ernő-darabot vittek színpadra, a Kávécsarnokot és a Tűzoltót.
Két könnyed darabról van szó, melyek nem hivatottak az élet nagy problémáit feszegetni, egyszerűen nyúlnak bele az örömökbe, a néha kissé furcsán viselkedő, de boldog emberek világába. De szeretnék elhessegetni minden rózsaszínű felhőt, amit bárki az előadás köré képzelt volna: ezen darabok gondolkodásmódjából fakadóan szinte szükségszerűen következik a „rózsaszínes világ” képe, de ez esetben Szép Ernő írásai levetkőznek minden naivitást, és maflaságot: itt az emberek úgy boldogok, hogy rájönnek, hogy azok, átéltek sok mindent, de végiggondolva azokat felismerik, hogy érdemes élni. (Leginkább a pár hónapja a mozikban bemutatott Őfelsége pincére voltam c. Menzel filmhez tudnám hasonlítani. Akkoriban pont azon gondolkodtam, hogy mi miért nem tudunk így viszonyulni a világhoz. De ez az előadás bebizonyította nekem, hogy képesek lehetünk rá.)
Az este első felében a Kávécsarnokot láthatjuk, mely kezdő pillanataiban Bereményi Géza rendező egy igazi kávécsarnok hangulatát varázsolja elénk, a közönség felhasználásával, annak tudta nélkül. Az előadás, a helyfoglalás közben veszi kezdetét. Nagyjából ez az egyetlen nagyobb lélegzetvételű színházi eszköz, amit felhasználnak az alkotók Fanny (Kerekes Éva) és Alajos (Széles László) szeszélyes és szenvedélyes, néhol röhejes és taszító, néhol pedig megmosolyogtató dialogizálásához. A Kávécsarnok lényegében egy párbeszéd, melyben Rozinak (Takács Nóra Diána) feszültségfokozó, a két kisasszonynak (Hámori Gabriella és Roszik Hella) díszítő szerepe van. A zene könnyed, a korabeli, 20. század eleji hangulat felidézéseként szolgál, míg az utcán közlekedő villamos hangja folyton meg-megtöri a beszélgetést, kisebb csavarokat adva neki. A fényjáték (Csornai Levente) egyszer válik feltűnővé, amikor Alajos és Fanny között felmerül a közös lét lehetősége – ilyenkor a világítás hangsúlyozza a hirtelen érzelmi váltást. Egy alaposan kidolgozott, átgondolt, mosolyt csiholó előadás ez, több trükköt, technikát nem is igényel.
Az este második felében a Tűzoltó c. darabot viszi színpadra Bereményi. Egy fiatalos falusi özvegyasszony (Kerekes Éva) nem szokványos délutánja ez, mert meghódítja a szívét és ismét feltüzeli őt egy helybéli tűzoltó (Széles László). A díszlet és a szegényember furulyája a magyar népmesék miliőjét idézi. A furulya megszólalásai, és egyúttal funkciója rendkívül hasonlít a Kávécsarnok villamos csengőjéhez. Ahogyan ott a csengő, itt ez a dallam hivatott megtörni a párbeszédet, és új erőt adni annak. Az előadás nem más, mint egy folklórsztereotípia-parádé, ahol a népmesék minden archetípusát felhasználják az alkotók, rendkívüli fantáziával és humorral. A tűzoltó megáll beszélgetni az ismerős özvegyasszony ablakánál, nagy nehezen sikerül becsalogattatnia magát, megkívánják egymást. A nő évek óta nem látott férfit, aki pedig régóta vágyik egy gyöngéd nárciszi érintésre a meleg dunyha alatt. Ebből nőnek ki, a komikusabbnál komikusabb csábítási jelenetek, a tűzvész(ek) és a békés családias befejezés. Ebben az előadásban sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a fényjátékra, mely a „párzási táncot” járó párt és annak érzéseit – leginkább fizikai – emeli ki. A zene is a korból került elő, kicsit segítve a két főszereplő hangulati világának az átélését. Erősebb előadás, mint az előző, de ez betudható annak, hogy alapvetően a dráma is érdekesebbre sikerült.
Mindkét előadás színészparádé. Kerekes Éva nagy tudatossággal építi fel a Kávécsarnok Fannyját: nekem percekbe telt, míg felismertem – pedig nem egyszer láttam színpadon – és ez nem (csak) a hajnak tudható ez be. Egy percig sem túlozza el, a felvilágosult, párizsi ihletettségű kávézótulajdonos szerepét – pedig végig kardélen táncol. A Tűzoltó özvegyasszonya, pedig parádé a számára. Minden létező eszközt felhasznál, hogy kikészítse a közönséget, és az egyenruhás udvarlóját, de nem válik egysíkúvá, aranyos és vad egyszerre. Bátor játék. Széles László alakításán is érezhető a két dráma közti különbség – ahogyan Kerekes Éváén is. Az első előadásban erősebb lelki civódás is fellelhető, érződik némi tudatosabb karakterépítés, míg a másodikban már csak a támpontok vannak meg, hogy meddig mehet el, és meddig élvezhető. Ezeket a támpontokat, pedig tökéletesen tartja. Igazából egyiküknek sincs kihívás a két-két szerepben, mindkettőjük számára ujjgyakorlat, de mégse fölénnyel viszonyulnak hozzá, hanem érdekessé teszik, hogy mi nézők is élvezzük, mi pedig nem vagyunk hálátlanok, és együtt mosolygunk, nevetünk velük. Takács Nóra Diána megjelenésében kelti az erős nő szerepét, mellyel némi színt visz a Kávécsarnokba, Roszik Hella, pedig képes magára vonni a fiatal, kicsit értetlen szolgálójával a figyelmet.
Egy kellemes barangolás egy korszakban, amikor az emberek képesek voltak elfogadni, és megbirkózni azzal, hogy bár nehéz az életük, mégis van miért boldognak lenni – még ha meg is kell érte küzdeni. Persze ez így hazugság: ők is olyan emberek voltak, mint mi, szinte ugyanazon problémákkal. De ha azt a kort lehet így is nézni, miért ne tudnánk mi is kibontakozni a sajátunkban? Látszólag egyszerű darabok könnyed feldolgozása, de egy percig sem félvállról véve.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr328003977

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.