7óra7

Lózungország
7óra7: (0/10)
Közösség: (0/10)

Lózungország

2010. 10. 03. | 7óra7

"Ezeréves Magyarország" - így hangzik a köszöntés, amely számtalanszor, szinte már-már sulykolásszerűen hangzik el a színpadon. Minden kommunikációs csapdahelyzetből kiút, mindent meg lehet vele magyarázni, mindent be lehet vele fejezni. Lózungország. Mert mit takar ez az „ezeréves Magyarország”? Vaskos tréfákat a másik - például a falusi zsidó zenetanár – rovására: például egy könyvügynökről el lehet hitetni az emberekkel, hogy ő a külügyminiszter. És a népi kezdeményezést aláírók nem is tudják, hogy valójában nem a német nyelv visszaszorításáról írtak alá petíciót, hanem a vigéc áruját rendelték meg. Amúgy egy a lényeg: folyjon a bor és a pálinka – a többi úgyis majd lesz valahogy. A borbélyt is le kell itatni borotválás előtt, úgy lesz amúgy magyaros a munka. Háttérben csak muzsikáljon a cigány.
Móricz Zsigmond 1927 nyarán írta meg Úri muri című regényét, amely ma, Rusznyák Gábor kaposvári olvasatában frissebbnek és kétségbeesettebbnek hat, mint valaha. "Mi lesz a sorsa az országnak, melynek vezető osztálya – még legjobb szándékú, legbecsületesebb tagjaiban is legfeljebb csak a Szakhmáry Zoltánok példáját követheti?" – tette fel a kérdést a Móricz-regény kiváló elemzője, Sőtér István. A Csiky Gergely Színház előadása ezzel az elemző szemmel készült. És e közelítéssel szerencsésen elkerüli a regényből színházi előadássá transzformált anyag buktatóit. Ugyanis nem a történetre fokuszál, maga a történet az asszonyok között döntésképtelen férfiról három jelenet. De ez a három jelenet magában mindent elmond, pontosan elbeszéli a férjét megtartani akaró feleség és az aranyos parasztlány háromszögének meséjét, sőt ennél többet: három jellegzetes sorsot játszik végig, rendkívüli alapossággal átgondolt dramaturgiával.
Az előadást körülhömpölygő sötét végjátékként morajló murit ezek a jelenetek tagolják. A vigéc-külügyminiszter-tréfa apropóján elinduló, alpári bohózatelemekkel dúsított szüntelen dáridót, amelynek során Szakhmáryt és a mindent teli pofával uraló Csörgheő Csuli földbirtokost, a patópálság első számú helytartóját még egymással szemben látjuk. Úgy tűnik, a felvilágosult européer Szakhmáry ki tud lépni ebből a kocsmából. De nem sokáig: az első felvonás mulatozását megszakítja Szakhmáry és a szeretője, Rozika kettőse. A "hátsó szoba", amely a színpadkép közepébe betörő gőzmozdonyt formázó kályhából bontakozik ki, vörösben izzó bársonnyal bevont kalitka, amelyben hófehér ágyneműk között rejtegeti a földesúr a lányt. Kettejük egymás mellett el-beszélgetéséből bontakozik ki a lány elhatározása, hogy Pestre megy – amit nem mond meg imádott szeretőjének. Aztán folytatódik az önfelőrlő mulatság, hajnalig. A másnap reggel a második felvonásban lassan indul: lassan térnek magukhoz a népek, ám jön a hír, hogy Szakhmáryné, született Rhédey Eszter hazaérkezik. Szakhmárynak pillanatai vannak eltüntetni az árulkodó nyomokat (a hátsó szobára nem gondolva – talán szándékosan? –, Eszter fel is fedezi). A két asszonyt össze sem lehet hasonlítani: Rozika a tiszta vágy, az odaadó érzelem, Eszter viszont a tudaton és a ráción alapuló őszinte érzések embere. A házaspár beszélgetése valódi drámai erejű jelenet: a feszültség valóban izzik, a küzdelem mind egymással, mind ott belül, tapinthatóan megjelenik a színpadon. A feleség nem megjátszottan kétségbeesett, hanem tiszta szerelemből az. De ez a házasság és ezek az érzelmek, az őszinteség, a tudatos választás, a szabadsággal való élés (és nem visszaélés) idegen mindattól a mentalitástól, ami az úrimuri-közeget adja. Márpedig Zoltánt, tiszteletreméltó küzdése ellenére, ez élteti. A probléma valós gyökere itt válik egyértelművé: ez az ember nem azért próbál újítani, mert a valódi össztársadalmi előrelépés érdekli, a munka gyümölcse, hanem azért, mert így lehet azt a bizonyos úri mentalitást és életet biztosítani. Pedig tudja, hogy ez nem vezet sehová, és azt is tudja, hogy hosszú távon kellene terveznie, de képtelen erre. A döntésképtelenség pedig több embert tesz nyomorúságossá és megalázottá: nem csak a szeretőjét, a feleségét és saját magát, de gyermekeit is. Szakhmáry magára marad, csak a dáridó népe tart ki a háznál, és újra elindul a savanyúbor-ízű, émelygősen kakofón mulatság, a zenekar a magyar rapszódiát játssza, a zenetanár vezényel, miközben az úri közönség egészen eleresztve magát, feloldódik a tiszta hang nélküli, sehová sem vezető őrjítő körforgásban.
Az előadás egészét illetően elmondható, hogy elismerésre méltó alapossággal van előkészítve: a díszlet és a jelmez (Angyal Bernadett) tökéletes része a rendezői koncepciónak. D. Németh Mónika munkájából következően világosak a motivációk, rendszerben fölépített az előadás dramaturgiája. A színészek mindegyike tisztában van szerepének helyével és funkciójával, és ami talán a legnehezebb: a hamis csengésű mondatok és helyzetek úgy és annyira hamisak, amennyire kell. Nem sorolom fel őket (nem azért, mert ne volnának helyzetük magaslatán – és ezért a teljes társulatot elismerés illeti), csupán kiemelnék: elsősorban Csapó Virágot, aki Rhédeynéként valóban tisztán megélt asszonyi elkeseredést mutat, s időben rövid szereplése mégis kellő és szükséges kontrasztot teremt Szakhmáry életmódjához képest. Kocsis Pált (Szakhmáry Zoltán) azért, mert őrlődése nem felszínes, hanem tetteiből következő, és a nemtörődöm léhaság pózát képes nem színpadi, hanem szerep-pózként hitelesen mutatni. A kabinetalakítások és epizodisták közül az „Ábelbátyám”-ot alakító "falubölcse ezredes úr" Kovács Zsolt, a harsány Csulival a színpadot széltében-hosszában uraló Gyuricza István és az esetlen, vaskos tréfák sorát elszenvedő Fancsali szomszédot formázó Hunyadkürti György különösen emlékezetes. Szerves része az előadásnak a zenekar: Kovács Dezső, Kemény György, Puskás Zoltán, Horváth Gyula és Kápolnás Attila már csak az előadás szüntelen zenei aláfestése miatt is fontosak, ám kitűnő teljesítményük jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy az előadásban látottat egy olyan mulatságnak érezzük, ami elkerülhetetlenül halad a szomorú vég felé. Olyan fajtának, amely után mindenki nagyon-nagyon rosszul érzi magát, és a másnap nem jelent feloldozást, de mégis folytatódnia kell mindennek ugyanúgy. Az ezeregyszáz éves Magyarországon is. Erre hivatkozva bármit meg lehet tenni. Csörgheő Csuli egyelőre legyőzhetetlennek tűnik.
A kaposvári színház tetejéről pompás kilátás nyílik az egész környékre. Rusznyák Gábor és társai ezen a tetőn készítették el az Úri muri- 1896 című előadást.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr738003689

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.