7óra7

Magyar hangok
7óra7: (7/10)
Közösség: (6/10)

Magyar hangok

2010. 10. 03. | 7óra7

Van a színművészetnek egy olyan ága, amely a mindennapokban jószerével észrevehetetlen, annyira hozzátartozik életünkhöz. Ha nem lenne, nagy feltűnést keltene, ha van, nem is törődünk vele, csak akkor, ha nem olyan, amilyennek megszoktuk. Vett már ki ön dvd-t a lejátszóból azzal, hogy ez nem is az a film, mert nem olyan a szereplők hangja, mint amit megszokott? Kapcsolt már át másik csatornára azért, mert kedvenc színésze más orgánummal szólalt meg? Mert akkor önt bizony érdekli a szinkronizálás, amelynek hőskori történetébe passzintotta bele korfestő drámáját a közeget kívülről-belülről ismerő szerző, Dallos Szilvia.
A tragikomédia az ötvenes években játszódik. Akkoriban indult újra a magyar szinkronizálás (egy ideig valóban kizárólag szovjet filmekhez készítettek magyar változatot), ahogyan az kell, orosz anyanyelvi lektorral és mérsékelt szellemi kompetenciájú, ám annál lelkesebb párttitkár elvtársnővel súlyosbítva. Sok baki, kimondhatatlan orosz nevek, a sematikus jelenet érzékeny hangi átélése – a szinkronstúdióban a hétköznapinál élesebben rajzolódik ki a hangsúlyok hamissága, a mondatok konstruáltsága, az erőltetett, hazug metakommunikáció – számos vidám percet okoz, egészen a minisztériumi elvtársak érkeztének híréig, amikor a stáb torkára forr a mozgalmi dal: mit csináltunk rosszul? De semmit, mindössze a nagy bölcs vezér remek ötletét szeretnék kiviteleztetni illetékesék, amely szerint a jelentős szinkronművész elvtársak legyenek szívesek egy orosz színházi előadást élőben szinkronizálni. A színészek és a rendező egyaránt letaglózva hallgatják az abszurd ötletet, de nincs mit tenni, a legfelsőbb helyről jött ötlet akkor is nagyszerű, ha borzalmas. Szellemes, abszurdba hajló karikatúra veszi itt kezdetét, hogy aztán a szörnyű valóság (a politikai akarat) talán kissé hirtelen elsötétítse a képet.
Utószinkron
Kertész Péter, Czvetkó Sándor, Ceszárszkaja Maja, Szélyes Imre
Kár a finomhangolás elmulasztásáért, ezzel együtt értékes és érdekes produkció született. Iglódi színészközpontú rendezésében a működő, tűpontos poentírozás mellett a szereplők kibontakoztatása játssza a főszerepet. Haás Vander Péter határozott szakmaiságot, de a felülről jövő bornírtsággal szembeszállni nem képes embert mutat Vas szinkronrendezőként. Czvetkó Sándor Szalókija rejtelmes figura: mintha őt semmi nem érdekelné valójában (a szerep dramaturgiai bizonytalansága nem segíti a színészt). Kaszás Mihály Faragója az új idők új gyermeke, Kertész Péter „gyanús” Zólyomja gyáva kollaboráns, Szélyes Imre Szőke Istvánja pedig önmagát megőrző, cinikus, pikírt kvázi osztályellenség. Kertész és Szélyes figurája a múlt terheit cipeli magával, előbbi a betagozódással, a másik többértelmű, kifordítható megjegyzésekkel, a rendszer következetlenségeire álnaivan rámutató mondatokkal reagál a világra. Bohózategyszerűségű Nyertes Zsuzsa (Sas elvtársnő) buta szőke-archetípussal vegyített elvakult párttitkára, Sáfár Anikó viszont néhány mondattal, jelenlétének merevségével is képes kerek figurát létrehozni. Körtvélyessy Zsolt a minisztériumból érkező Sóskuti elvtárs szerepében egy, az eszmében valóban, belülről elszántan és megkérdőjelezhetetlenül hívő kommunistát mutat. Szilágyi Zsuzsa Szabónéként A tanú legendás Gogolák elvtársnőjének egy fokkal vidámabb változatát adja. Szőlőskei Tímea a szinkronmunkálatok lelkét és motorját jelentő Mártáról elhiteti, hogy mindenkinek minden rigolyáját és szokását pontosan tudja; kár, hogy a Szalóki–Sas–Márta szerelmi háromszög szál csak esetlegesen van elvarrva az előadásban. Ceszárszkaja Maja túlzó elhivatottságúnak ábrázolja Dudkovát, Bank Tamás pedig némileg elrajzolja az alkalmi szinkronszínész olvasztárt.
Utószinkron
Jelenet az előadásból
Az Iglódi István rendezte előadás nem tesz mást, mint reprodukálja a történetet, mi a vászon mögül „látunk be” a stúdióba, a kulisszák mögé, egy olyan munkafolyamatba, amelybe rendes körülmények között sohasem. Természetesség látható a színpadon, a játszott és valóságos színészi jelenlét közötti kontraszt izgalmat, feszültséget hoz létre. Jó a bohózati részek és a történelmi környezet előadásba emelt elemeinek aránya és ritmizálása is, bár sokáig egyetlen tekercs munkálatait látjuk, közben a főszereplők személyiségeket építenek, Iglódi pedig a koratmoszféra levegőjét ereszti a színpadra. Érezhetően mindenki felett ott lebeg Damoklész kardja.
Utószinkron
Kertész Péter
Itt érdekes kérdéshez érkezünk. Vajon apologetizál-e ez az előadás? Fölmenti-e az embereket a kollaboráció alól, egyáltalán: fel kell-e menteni őket? Hiszen itt mindenki szem a láncban, és inkább legyen a lánc egy kicsivel rövidebb, mint hogy önálló életet kezdjen élni egy-egy szem. Részt lehet-e venni pártutasításra emberek halálra ítélésében, vagy helyesebben teszi az ember, ha észre sem veszi, mibe akarják belerángatni. Az előadás második felvonásának a vége elkomorul: a szinkront a manipulációs propagandaeszközök közé akarják bevonni. Talán kissé gyorsan megy végbe a dráma, ehhez képest aránytalan a „felvezetés”, hirtelen a váltás, és dramaturgiailag kérdéses a végén a munkálatokat irányító Szalóki szinkrondaramaturg szerepe. De ettől függetlenül a feltett kérdés ott van, még akkor is, ha az előadás formavilága nem utal a nézői továbbgondolás szükségességére, mintha csupán egy jellemző, egyúttal szórakoztató történetet akart volna elmesélni.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr548003231

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.