7óra7

Meseirtás helyett meseírás
7óra7: (8/10)
Közösség: (10/10)

Meseirtás helyett meseírás

2010. 10. 03. | 7óra7

Belépvén a Nemzeti Színház kis padlástermébe mosolygós manónak vagy királylánynak öltözött színésznők fogadják az igen alacsony átlagéletkorral rendelkező, csillogó szemű nézőközönséget. Körbenézvén mindössze pár, ötletesen egymásra rakott, különböző formájú farönköt látunk a színpadon... A fantáziánk máris mocorogni kezd: mi fog kisülni ebből? Nem más, mint egy híradó rémhírének köpenyébe bújtatott mesejáték, amely több epizódban meséli el a számunkra még ismeretlen mesehősök kalandjait és életét.
A gonosz manók és emberek el akarják tüntetni a mesevilágot és az ártatlan gyermeki kíváncsiságot. Mindezt egy tévéhíradó keretein belül közlik közönségükkel, rendőrségi fotók formájában még a körözött mesehősök képét is közzé teszik és felszólítják az embereket, hogy segítsenek őket elfogni. Hogyan reagálnak erre a gyerekek? Van a nézők sorában, aki bújtatja a színészeket, van, aki lelkiismeret-furdalás nélkül kiszolgáltatja őket a rendfenntartásnak. Végül mindenkit elfognak, ahogy annak lennie kell. Ekkor kezdődik el az igazi mesélés, ugyanis a mesefigurák, úgy lázadnak fogva tartóik ellen, hogy azt teszik, ami a legjobban zavarja őket: mesélnek! Minden szereplőnek végigkövethetjük az élettörténetét, amelyekből egy kis gondolkodás árán levonhatunk egy-egy tanulságot. Megismerjük a férfit, aki szerelméért eladta tükörképét az ördögnek, és így már többé nem élhetett teljes életet. A férfit, akinek megadatott, hogy kívánhasson hármat egy manótól, de ő ezeket kapzsisága miatt elpazarolta, majd eladta szívét egy varázslónak, hogy pénzt kapjon érte, de így már nem tudott szeretni többé, míg rá nem ébredt, hogy a szeretet minden pénznél többet ér. A férfit, aki beleszeretett egy robotbalerina külsejébe, aki mindig bájosan mosolygott és gyönyörű hangjával elcsábította a férfiakat, pedig érzései egyáltalán nem voltak. Találkozunk a két férfival, akik már azt hitték, hogy örökre gólyává változtak, mert elnevették magukat, és elfelejtették a varázsszót, amitől újra emberformát ölthettek volna, de végül egy denevérré változott lány segített nekik, cserébe azért, hogy valamelyikük elveszi őt feleségül.
Lehetséges, hogy először közhelyesnek és elcsépeltnek hangzanak ezek a történetek, és azt hihetnénk, hogy ez az előadás egy erkölcsi példabeszéd a gyerekeknek, de igazából erről szó sincsen. A színészek játékukkal, játékosságukkal új színt visznek ezekbe a történetekbe. A színészek tanúbizonyságot adnak szaktudásukról, sok különböző és érdekes játékstílust felvonultatva: van, hogy ketten egy jelmezbe bújva mozognak, kezeiket is lábaknak használva. Minden színész rendelkezik hangszeres tudással, amit az előadás során meg is villant, sőt még egy kis beatbox is belekeveredik a repertoárba. Mindemellett remekül alkalmazkodnak ahhoz, hogy egyszer a jó tündér, máskor a gonosz manó, harmadszor a félelmetes varázsló szerepét kell alakítaniuk. Az előadás interaktív jellegéből fakadóan a színészeknek improvizálásból is vizsgázniuk kell, jelesre sikerül. A mese végén pedig nagy szeretettel hívják a gyerekeket egy kis közös játékra, ismerkedésre a színpaddal, a díszletekkel és magukkal, mint civil emberekkel.
A rendező, Harangi Mária egyszerre teremt misztikus atmoszférát a halk zenével, illetve közvetlen kapcsolatot a befogadóval. A közönség szinte benne él a darabban, formálhatja is azt. Dicséretre méltó megoldás, hogy az egész előadást beemeli egy 21. századi kontextusba, és elénk próbál vetíteni egy olyan világot, amiből már kihalt a mesélés, a képzelet játéka. Mindezt teszi úgy, hogy mindannyian közel érezzük magunkhoz, hiszen, ki ne nézne manapság a szüleivel vagy a gyermekeivel híradót. A díszlettervező, Romvári Gergely egyszerű, ám igen kreatív díszletével, a mese minden helyszíne megjeleníthető és nem kell ehhez más, csak pár oszlopszerű, téglatest alakú és háromszögformájú, kívülről fát imitáló, könnyen mozgatható díszletelem, ami egyszer palota vagy fogadó, máskor domboldal vagy színpad.
Talán annyiban érheti kritika az előadás háza táját, hogy nem klasszikus gyerekmeséről van szó: a hangulat végig igen komoly, bár a gyerekek, nyiladozó értelmükkel és állandó kíváncsiságukkal valószínűleg élvezik a látványt, a játékot, de nekik nehéz is olyat mutatni, amit ne fogadnának érdeklődéssel. A nagyobb gyerekek, és főként a kicsiket kísérő felnőttek azonban minden bizonnyal megtalálják a közös hangot az előadással, hiszen egy igazi felnőttmesébe csöppenhetnek, amit talán már lassan kezdenek elfelejteni. Ezt kell megakadályozni, nehogy holnap este a híradóban azt lássuk, hogy börtönbe zárták Frédit és Bénit. Szóval szülők, meséljetek! ► (se)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr628003573

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.