7óra7

Mindennapi kamasztragédia
7óra7: (9/10)
Közösség: (8/10)

Mindennapi kamasztragédia

2010. 10. 03. | 7óra7

Lila története átlagos, hétköznapi, sőt sablonos. A közeg a tévelygő kamaszok, az érzelmek és a szexualitás hatása alá kerülő tinédzserek világa, a balhé, a bandázás éltette fiataloké, az út nélküli, segítséget nem kapó, a lélektelen felnőtteket kiröhögő, ám ahhoz hasonlóan lélektelen, csak a felszínen durvább közeget alkotó iskolásoké, akik azt gondolják, hogy a megfogható, anyagi, illetve testi javak és birtokok a minden. Miért ne gondolnák? Semmilyen kapaszkodójuk nincs, ami ez ellen hatna. Bár a tragédia esetleges, fontos azért, hogy fel lehessen hívni a figyelmet arra, hová vezet a jelenlegi helyzet.
Bár Vidovszky György rendezése jórészt a szövegre koncentrál, az igazán érdekes az ebből következtethető külvilág: bármely településen elképzelhető az az ingerszegény környezet, amely a végkifejlet okozója. Ennek a szociografikusan hiteles közegnek a léte indokolja akár a produkciót, akár az abban látható és hallható, valóban nyers és erős helyzeteket és szövegeket. Ne legyenek illúzióink: azok a fiatalok, akiknek nincsenek követhető mintáik, csak a különböző tömegmédiumokból sajátíthatják el a társadalmi együttélés szabályait, azt, hogy mi a menő, és mi a ciki, nos, azok itt vannak közöttünk, és feltehetően jónéhányat ismerünk közülük. Ha csak végiggondoljuk, hogy miből táplálkozik az ő ismeret- és érzelemanyaguk, belátható, hogy a probléma, amit a Lila története feszeget, valós.
Lehet persze, hogy az előadás kicsapja a biztosítékot. Ha ez történik, nem az lesz az oka, hogy a Kolibri Pince előadása valamit elméretezett volna, hanem csak és kizárólag arról, hogy a tükör túl éles, túl tiszta. Valóban: sokkal egyszerűbb homokba dugni a fejünket, hogy inkább tessék példát mutatni, vagy miért nem a szép dolgokkal foglalkoznak inkább, hogy tanítsák a fiatalokat. Mert hát itt bizony a szereplők úgy beszélnek, ahogy beszélnek a tizenévesek, és olyan dolgokról, amelyek a legkevésbé sem szépek. Az élet sem szép mindig, sőt. Tanítani azonban a valóság megmutatásával lehet, azzal, hogy felfedjük, mi vezetett ehhez a helyzethez. S ha ebből az jön ki, hogy a társadalom (értsd: szülők, nevelők, oktatók, állam) a felelős, akkor kevés az a következtetés, hogy hát igen, a mai fiatalok ilyenek. A fiatalokat a felnőttek teszik olyanokká, amilyenek lesznek. Kétségtelen, hogy nehéz szembesülni ezzel, de elengedhetetlen.
Mert ha nem tesszük, és úgy csinálunk, mintha ez nem lenne, annak tényleg tragikus következményei lehetnek. Ha nem szeretnénk, hogy az értéket a mérték, a minőséget a mennyiség, az érzést az érzéketlenség, a tudást a birtok, az érvelést az erőszak váltsa fel, akkor segíteni kellene. Segíteni Lilának, a lánynak, aki bigottan vallásos és perverz nagynénjével való együttélését kompenzálandó pornográf fantáziálással izgatja a neki szimpatikus fiút – a szép szavak helyett pina meg szopás az indítás. Hát mivel mással kezdene, ha egyszer ez trendi, márpedig ha nem látszol trendinek, lúzer vagy? Segíteni Chimónak, aki gondolni próbál valamit a világról, meg is próbálja szavakba önteni, de ezt titkolnia kell, mert gondolkodni röhejes. De a segítség elmarad – a gyerekek életében a felnőttek már semmiféle befolyásoló erővel nem bírnak, a civilizatorikus alapintézmények képtelenek hatni rájuk, mert elvesztették maguk alól a talajt; az egyetlen kapaszkodót, amely valójában éppen nem segítséget ad, hanem megnehezíti az életet, a média talmi, konstruált világa adja.
A rendező az explicit kifejezéseket és a naturális, szinte csak önmaga vázára emlékeztető cselekményrendszert vizuális líraisággal egyensúlyozza: a Mészáros Gábor tervezte kibelezett vagon-díszlet a valóságos helyszínek tagolásán kívül, elsősorban a fényekkel való játéknak köszönhetően, a gondolati síkok ábrázolására is tökéletesen alkalmas. Sokadszorra teljesítenek kiválóan, érzékletesen, ugyanakkor rendkívül hitelesen a Vidovszky-műhelyből kikerülő gyerekszereplők, elsősorban a félelmeit, bizonytalanságát a határozott, kemény felnőttiség álarca mögé bújtató, a romlott utcalányt megtévesztően valószerűen játszó ártatlan, szelíd Lilát alakító Simon Lea, valamint az érzékenységét és tisztaságát palástolni kényszerülő, a körülötte zajló dolgokat megérteni vágyó Chimo szerepében Horváth Zoltán. Dér Zsolt, Bárdi Gergő és Bene-Urai Arnold Chimo haverjaiként archetipikus, szimplifikált médiamintákat követő figurákat jelenítenek meg.
A Lila története akkor működik, ha meg akarjuk érteni a jelenség okát. Maga a sztori csupán egy a véletlen tinédzsertragédiák közül, talán ezért lehet másodlagos az értelmezése, amit egyébként az előadás tökéletesen végigvisz. Azonban azt követően sokkal fontosabb a létező jelenséget, és az ahhoz vezető okokat elemezni. Márpedig ha ezt nem tesszük (vagy nem ezt tesszük), az már a farizeusságon is túlmutat: végzetes hiba.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr438004323

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása