7óra7

Mindent elintéztünk
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

Mindent elintéztünk

2010. 10. 03. | 7óra7

Van egy okos, értelmes, intelligens lány, aki úgy hiszi, tudja, mi mennyit ér (hiszen száz fontért vállalta, hogy harmadik lesz a matematika-versenyen), ám hirtelen szembesülnie kell azzal, hogy az a jólét, amiben él, miféle pénzből származik. És ez a szembesülés megváltoztat mindent: úgy érzi, meg kell tagadja eddigi életét. Erről szól George Bernard Shaw Warrenné mestersége című darabja, amelyhez a Nemzetiben Valló Péter - ezúttal a játéktér készítőjének minőségében is - stúdiószínházi teret szervezett: geopolitikailag igen píszí, fénygyűjtő környezetbarát ablakkomplexum előtt (egy alkalommal mögött) állnak a szereplők, a kintet meg a bentet a bútorok jelzik, bár ennek a rendszere már az első jelenetben (Warrennéék megérkeztekor) felborul. Így széltében válik extrémmé a tér, és valamiért ez a horizontális eltávolodás központi elemmé válik. A rendezői koncepció vélhetőleg az, hogy szereplőink egymástól való távolsága vizuálisan is érzékelhető legyen, így a konfliktus csak verbális szinten marad meg, magyarán egy történetében eléggé régies, lejárt problematikájú, de szépen, színesen illusztrált rádiójáték részesei lehetünk.
A szereplőkkel nem törődött sokat a rendező, végtelenül egyszerű sablonfigurákat oldanak meg, bár úgy igazán megoldani Rátóti Zoltánnak sikerül: neki ugyanis van egy jelenete, amit lehetősége nyílik kidolgozni: ez az a pont, amikor Sir George Crofts (Rátóti) felajánlja Vivie-nek, Warrenné lányának, hogy legyen a felesége. Itt Sir George-ot, miközben Vivie-nek feltárja, miből is származik a családi vagyon, alkalmunk van a maga teljes embertelenségében, önzésében, már-már szánnivalóan pitiáner ördögiségében látni a figurát, és ebből visszamenőleg képes Rátóti felépíteni egy következetes személyiséget. A többiek osztályrészéül az jut, hogy illusztrálják Udvaros Dorottya és Sipos Vera kettősét: Benedek Miklós jámbor Praedjét a szerethetőség és a naivitás, Blaskó Péter Gardner tiszteletesét az emberi esendőség okozta lelkiismereti harc, Marton Róbert Frankjét pedig az önző létbiztosítás és a lejárt szavatosságú amorózóként való fellépés jellemzi.
A rendezőt Udvaros Dorottya lénye határozta meg a színrevitelben, ami nem csoda: ő erős személyiség, amikor színpadon van, akármit tesz, központba kerül. Warrenné szerepe pedig méltó feladat számára, hiszen egy felületes, álságos, képmutató világot kihasználva épp neki kell a legálságosabbnak és a legképmutatóbbnak lennie. S tragikus hősként megbűnhődik azért, mert életében először őszinte, elveszíti az egyetlent, aminek valóban fontosnak kellett volna lennie, a lányát. Udvaros erős, karakteres nőiséget teremt, ám a konfliktusban rejtező óriási drámai erő csupán villanásokban mutatkozik meg. Ugyanis ehhez partner kellene. Sipos Vera azonban mind gesztusaiban, mind mozdulataiban, mind szövegmondásában sajnos művi, feloldatlan. Nem képes természetes, önálló akarattal és erővel rendelkező tragikus hős lenni: modernkedő, önállóskodóan akaratos lényként mutatja Vivie Warrent. A két felvonás közti nagy különbséget úgy érzékelteti, hogy a másodikban indulatosabban beszél. Így azonban nem csak Vivie Warren válik lényegében sablonná, hanem Udvaros Dorottya összes arra irányuló kísérlete is kudarcot vall, hogy Warrenné alakját a maga szörnyűséges nagyszerűségében mutassa. Aztán már nem is kísérletezik, csak szerepel, de nem ebben az előadásban. Ráadásul a szereplők közti óriási térbeli távolságok is ellenünk dolgoznak.
Így válik a tragédiából szimpla eseménysorozat, amit tulajdonképpen eléggé közönyösen nézünk végig. A sírás itt csupán egy ugyanolyan színházi kellék, mint Benedek Mari pontos darabértelmezésről tanúskodó ruhái, amelyek éppenhogy segítenek kifejezni a karakterekben végbement változásokat, vagy az 5.1-es minőségben szüntelenül csivitelő szalag-madárhang, vagy a minimálberendezés, amiről nem mindig dönthető el, hogy kint zajlik a játék avagy bent, a játéktér, amely bizonytalanná teszi, hogy emeleti irodában avagy boltban játszódik az utolsó tétel, a szép világítás, amely az első felvonás második részében elfelejt éjszakává válni, megáll a napnyugta utáni kékségben.
Vagyis: látszólag minden rendelkezésre áll, ami a valódi színházhoz kell, csak a működtetés nem végiggondolt: felületes, képmutató, csak úgy el van intézve - olyan, mintha színház lenne, pedig csak egy előadásgyár. Mintha maga lenne Warrenné világa. A produkcióhoz készült kiadvány egyébként idézi G. B. Shaw-nak Királyhegyi Pálhoz látogatásakor intézett utolsó szavait: "Nagyon örültem, mondta Shaw, nem volt semmi dolgunk, de mindent elintéztünk". Nos, éppen ilyen ez az előadás is.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr418003997

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.