7óra7

Összekattanunk?
7óra7: (10/10)
Közösség: (8/10)

Összekattanunk?

2010. 10. 03. | 7óra7

A Novák János rendezte és Scherer Péter által játszott Klamm háborúja című osztályterem-színházi előadás, úgy tűnik, szerencsésen hagyományteremtőnek bizonyul. Ezúttal, ugyancsak a Kolibri Színház produkciójában, Scherer rendezett egy, a diákoknak és tanároknak szóló, az életüket, viszonyukat feldolgozó előadást, amely azonban nem csak nevelési alkalomként, hanem színházi eseményként is kuriózumként tartható számon. A Kikattban tanár és diák különleges és rengeteg meglepetést tartogató viszonyát, valamint az abból fakadó gondolatokat, érzéseket ragadják meg a készítők, feldolgozásra, beszédre és önreflexióra késztetve ezzel a nézőket, nem kevés sikerrel és eredménnyel.
Chris bukásra áll földrajzból, ami azért probléma, mert kizárólag hármassal mehet érettségizni. Illetve számára ez még nem jelent gondot, sokkal inkább az édesapjának, aki közli vele, hogy ha nem érettségizik le, és nem tanul, akkor ki lesz csapva otthonról. A srác úgy gondolja, ha beszél a tanárnővel, hogy adja meg neki a hármast, akkor az már több, mint elég. Ám ez a zavart és szorongásokkal teli beszélgetés katasztrófába fullad, pontosabban egy pofonba, merthogy Chris lekever egyet Stöhr tanárnőnek, akinek a kétségbeesés után nem az az első lépése, hogy rohan az igazgatóhoz, hanem hosszas mérlegelés után, nagyrészt önös érdekből is, titokban tartja a történteket. Chris eközben szörnyű órákat él át, tudja, hogy számára ez a vég. De otthon senki nem tud semmit, sőt, másnap az iskola körül ólálkodva sem leli jelét a botránynak. Úgy tűnik, nem csapták ki az iskolából, ez aztán egy kellemes meglepetésbe csap át: a tanárnő egy parkolóban felajánlja, hogy soha senkinek nem mondja el, mi történt, ha eljár hozzá korrepetálásra, tanul, és dolgozik a hármasért. Sok beszélgetés, belső vívódás, kibontakozó szerelem, szokatlannál szokatlanabb (mégis annyira mindennapos) kalandok után Chrisbe nem sikerül beleverni a tananyagot, de a családlátogatás után Stöhr mégis megadja neki a hármast, mehet érettségizni, de valahogy mégis elégedetlen a fiú. Vajon miért? Az előadás rengeteg kérdést tesz fel a nevelők, a diákok és a szülők számára, amelyekre nem sugall egyszerű válaszokat.
A színészek mind az alaphelyzetet, a tényeket, mind a kérdéseket, azok felvetését hibátlanul közvetítik. Szanitter Dávid, egy agresszív, hirtelenkedő, energiával telt és a világhoz zavarosan, felvett részválaszokkal viszonyuló diákot formáz, aki nemcsak hogy függ a szüleitől, de azok minden nevelői hiányosságát és tévedését magán hordozza. Mind a visszahúzódó és megismerhetetlen (számunkra láthatatlan) anyát, mind a történetben kulcsfiguraként elrejtett agresszív, buta és erőszakos apát – akit egy-egy pillanatra elidegenítve meg is jelenít Szanitter –, és azok minden következményét érzékeltetik a színészi gesztusok és reakciók. Nincsen valós viszonya a világhoz, ahogy önmagához sem, nincs célja (mert nem tudja, mi lehet az), nem érdekli semmi (mert fogalma sincs, hogyan kezdjen önállóan valamihez), teng-leng, miközben belül elképesztő erők fortyognak, és úgy törnek felszínre, mint a Vezúv: letarolnak körülötte minden élőt. Pelsőczy Réka egy, a már pályakezdése hajnalán kudarcokba és áttörhetetlen gátakba, főként a tanítványok érdektelenségébe és a tankönyvi oktatási módszerek használhatatlanságába ütköző angol-földrajz szakos tanárnőt formál, aki pontosan méri fel, hogy talán utolsó, de egyben nagy lehetősége, ha Chrisnek átad valamit. Pelsőczy Stöhr tanárnő szerepében amennyire szélsőséges, és az elképzelhetetlenséggel határos helyzetet él át, annyira forgatja azt vissza a hétköznapok szintjére; az ő játékában a tanárnő úgy jön be az osztályterembe, ahogyan minden nap, minden iskolában megteszi ezt egy tanár, pontosan ugyanígy. A színész alakítása távol van akár a paródiától, akár egy-egy típus másolatától: önálló entitás, valódi figura, de egészében tökéletesen jellemző; pontosan érzékelteti mind az ön-, mind a magasztos célokat. Egyetlen pillanat alatt hozza meg a döntését, amely szerint az ő jól felfogott érdeke az, nem csak állása megtartása, tekintélye miatt, hanem önbecsülése érdekében is, hogy az eset ne tudódjon ki, és Chris sikerrel vegye az érettségit, valamint szeretné megmutatni tehetségét, hogy annyi kudarc után azért mégiscsak erre a pályára való. Mindkét színész azonosulási élménylehetőséget teremt: mind Chris, mind Stöhr helyzetét és álláspontját tökéletesen átérezhetjük, aminek köszönhetően nem csak mindennapos iskolai élményeink és gyakorlatunk idéződnek vissza a színpadon, hanem kérdéseink, és eltemetett-elfeledett gondolataink is.
Scherer Péter rendezésében a színészek az alaposan letisztázott és motivikailag pontosan kidolgozott helyzetekben nem csak egymásra, de a nézőkre is rendkívül módon rá tudnak hangolódni (ami egyébként nem kis részben köszönhető Kovács Kristóf teljesen élő, minden kontrukciós jelleget, mesterkéltséget mellőző, de pontos és éles, a nehéz helyzetekben sem kertelő magyar szövegének). A diákoktól bármikor érkező és bármilyen gesztust fel tudnak használni, és be tudják építeni az adott helyzetbe, miközben használják a nézők szemét, gesztusait, sokszor vonják be őket az előadásba, és rendkívül magabiztosan mozognak közöttük. Az egyik legnagyobb találmány a tanárnő kezébe adott magnó, melynek jelenléte, mint tanítási eszköz abszolút indokolt, de általa rengetegszer tudnak alaphangulatot varázsolni egy-egy jelenethez. Scherer átgondoltan bánik a térrel is: egy-egy elfordulással, hátramenetellel vagy csönddel erősen és egyértelműen érzékelteti a helyszín- vagy időváltást, amelynek köszönhetően a színészek könnyedén tudják megteremteni a jeleneteket, egyfajta természetes folyamot képezve ezzel. (A legerősebb hatású koreográfiai momentum a pofon elcsattanása után történik: Stöhr a földön fekszik, Chris pedig elrohan a tett színhelyéről, és hirtelen eltűnik a terem közepén: Szanitter összegörnyedve-összehúzódzkodva mozdulatlanul fekszik, kizárva minden reakciót, hiszen ő ott sincs: nyilvánvalóan egy ideig föl sem fogja, föl sem akarja fogni, mit tett.) A lehető legegyszerűbb, tantermi környezet ellenére a különböző helyszínek egymásba úsztatása, vagy a történeti mellett a vizuális párhuzamosság megteremtése sem akadály a rendezőnek.
A folyam pedig véget nem érően áramlik. Ki ez a Chris, mi köze hozzánk, ki a tanárnő, mit akar, egyáltalán miért alakult ez ki, miért fajulhattak eddig a dolgok, miért nem tudják kezelni a helyzetet, mi a jó reakció? Stöhr tanárnő csődöt mond, hiszen Chris nem tanult semmit, a következő konfliktust ugyanúgy kezeli, mint az előzőt, hiszen megver két lányt. Pedig nem egyszer még a szerelem idilli tekintete is megcsillant kettejük között, de ez nem volt más, mint a lehetőség, mint egy erőtlen és kétségbeesett kapaszkodás a reménybe, hogy hátha ki lehet tölteni az életet. A tanárnőnek talán az utolsó lehetőség volt, és otthagyja a srácot, akinek pedig egy könnyed lendítés a lejtő tengerszint alatti pontja felé, egy nagy pofon ahhoz, hogy megszokja az életet, és beszürküljön, ahogy mindenki más. Minden szándék, minden váratlan ellenére szükségszerűen kudarc a vége, egy kis reménnyel, talán. Az értelmezés nyitott. A történet folytatható (mintha Lutz Hübner, az író rafináltan késztetne is bennünket erre). Vagy elkezdhetjük a sajátunkat.
(Az előadást az első osztálytermi játszás alkalmával, 2009. március 20-án, a budapesti Teleki Blanka Gimnáziumban láttuk.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr998003307

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása