7óra7

Otthagytak meg-szorongatva
7óra7: (6/10)
Közösség: (0/10)

Otthagytak meg-szorongatva

2010. 10. 03. | 7óra7

Ha szorongásokra, frusztrációkra épülő modern vagy kortárs fantáziakalandok előzményeit szeretnénk megtalálni, Orwell 1984-e, Kafka A per című regénye, David Lynch filmjei vagy Terry Gilliam Brazil című filmszatírája ötlik eszünkbe. Ha azt keressük, hogy honnan indult Hajdu Szabolcs rendkívül ötletgazdag rendezésének alapérzése, nem járunk messze az igazságtól, ha ezeket az előképeket soroljuk. Bár az érzés az egész hiánya miatt végig csak érzés marad, mégis rengeteg komikus és furcsa jelenetet szül.
Titkos, isten háta mögötti, megnevezetlen városunk (amelyben azért a magyar Himnusz hangjai szólalnak meg harsonán) alappillére az a filmszerű, kiszámíthatatlan frusztrált izgalom, amit a mozgó épületek és a bennük felbukkanó, majd mögöttük eltűnő emberek keltenek. A mozgó sivár és sötét lakótelepelemek által folyton átszerveződő tér meglehetősen erős alapot ad a köztük sétáló striciknek, kurváknak, elhidegült szeretőknek, férjeknek, feleségeknek: egy olyan város lakóinak, ahol mindenki mindenkit ismer, de senki nem beszél semmiről, illetve ha igen, akkor egy felsőbb erő, amely azonban tiltja a gondolkodást, pontosabban ismeri mindenkinek minden gondolatát, pontosabban irányítaná azokat. Az alapélmény a mindennapi káosz, amit mi is megélünk annyiszor: a tér, az idő, a cselekmény és a rendszer bizonytalan, csak a keret adott. Kár, hogy sokszor magában a szövegben, a szerkesztésben, az előadás felépítésében mutatkozik ugyanez a kaotikum, és ennek eredményeként, minden tehetséggel és a valóban óriási kreativitással együtt, nem igazán tud egésszé válni az előadás.
Ez egyrészről dramaturgiai hibákból adódik, másrészről kölcsönhatásban van a színészekkel, táncosokkal, akik hol ötletesen, tisztán és markánsan jelenítik meg a figurákat, hol a totális jellegtelenségbe süllyedtek, és emiatt nem minden esetben jöttek létre a karakterek. Sok múlik például Sipos Verán, akinek harsonát a balján hordó figurája már csak a hangszer miatt is kiemelt szereplő, azonban a színésznő mintha leragadt volna a szövegfelmondás szintjén: gesztusokat, hangsúlyokat, jellegeket nélkülöző játéka nem tudott sokat megragadni ebből a különcségből. Simkó Katalin sajnos nem tudott túllépni a riadt, kétségbeesett nő néhány vonással felrajzolt figuráján. Krisztik Csaba gyilkosa a helyzetek alapján az archetipikus árnyakban és utcasarkokon felbukkanó sejtelmes szociopatára emlékeztet, de Krisztiknek se sikerült sokat kijátszania figurájából (mindemellett betörős-lézertáncán az érződött, hogy még egyáltalán nincs kész, és ettől nem tud átjönni a humora és játékossága). Velük ellentétben Andrássy Máté nem csak elképesztő mozgáskoordinációs képességeiről tett tanúbizonyságot, amellyel a jócskán túlzóan hosszúra nyúlt zárószámot is sokáig érdekessé és meglepetésszerűvé tudta tenni, de hirtelen gesztusaival és rejtélyességével hiánytalanul hozta azt a bizonyos alapérzést. Blaskó Borbála egy-két idióta, nyavalygós és pörgős gesztussal markánsan és emlékezetesen keltette életre a prostituált apró szerepét, azt a reménytelenül romlott varázst jelenítette meg, ami Földeáki Nóra figurájából hiányzott, hogy hiánytalanul illeszkedjen az alapokhoz.
A színészeken is ugyanaz a kettősség fedezhető fel, mint az előadáson: hol elkapott, kidolgozott alakításokat, hol elnagyolt, felskiccelt kereteket látunk. Ugyanígy maga a produkció: időnként izgalmas vagy vicces vagy különös jelenetek, amik vezetnek valahová, hol esetleges, csonka, szinte csak jelzett elemek, mi pedig értetlenül nézzük, hogy ez hova illeszkedik. A direkt káosztól az alkotók nem mindig különítették el az önmagáért való irracionalitást, ezért nyúlt el sok jelenet indokolatlanul hosszúra. A probléma harmadik oka a szövegben található, amely bár sokszor rendkívül szókimondó, sokszor nagyon rátapint a lényegre, vagy leleményesen járja körül azt, azonban többször hat esetlennek (vagyis inkább esendő: leesik a színpadról), mert túl direkten mondja ki, amit akar – ilyen például a félelem motívuma –, néha pedig csak egy bátortalan félpoén kerekedik ki belőle.
Hogy miért pont ez a címe az előadásnak, arra nem ad konkrét választ az este, csak tippelgetni tudjuk, hogy a látottak valós alapja miatt, ám ez a párhuzam a teremtett világgal, illetve a valódi valósággal az egyszeri néző számára nem világos. Az a bizonyos 21. századi globálérzés, a keresés és a totális rettegés maradéktalanul átjött az előadásból, csak kár, hogy nem lett belőle több. Kár, hogy a lakóháztologatás elsikkadt a második részre, kár, hogy az a sok meglepő és komikus jelenet önmagában maradt, és nem nőtte ki magát egy sokkoló egésszé. Az érzésünk megmaradt, visszük tovább, és nem kaptunk hozzá alternatívát.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr598004417

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.