7óra7

Rezeg a mobil?
7óra7: (3/10)
Közösség: (0/10)

Rezeg a mobil?

2010. 10. 03. | 7óra7

1935. Frankfurt. A birodalmi Németország kancellárja már két éve Adolf Hitler. Ebben az évben hozzák meg a nürnbergi faji törvényeket, melyek értelmében a német zsidókat megfosztják állampolgári jogaiktól. A Spinoza-ház Brecht művéből átdolgozott előadásában egy zsidó asszonnyal találkozunk, aki épp külföldi „utazásra” indul, mert már nem bírja tovább.
Mindannyian (reményeim szerint) tudunk a 20. század '30-as, '40-es éveinek náci Németországáról. Hallottunk Hitlerről és a holokausztról. Közös történelmi tudatunk jelentős részét alkotja ez a tudás. Éppen emiatt egy ilyen témával foglalkozó előadás véleményem szerint ma akkor tud elementáris erővel hatni a közönség nagy részére, hogyha nem túlságosan direktek, didaktikusak. Mondjuk például egy korabeli ember, vagy család mindennapjai idéződnek meg. Ebédek, vacsorák, iskolai élmények, beszélgetések, vagy akár egy költözés. Ekkor egy-egy jó pontra helyezett félszó, utalás, vagy gesztus aktivizálván a háttérismeretek, élmények sokaságát sokkal nagyobb hatással lehet a nézőre, mintha minden explicit lenne.
Azt hittem, egy ilyesfajta monodrámát láthatok majd, de sajnos tévedtem. A Spinoza előadása a tragédia súlyát akarván éreztetni túlzottan patetikus, minden szava egyértelmű, melytől azonban egész egyszerűen unalmassá válik. Buza Tímea az asszony alakjában nem természetes figura, inkább egy bekapcsolt lemezjátszó, ami szajkózza a zsidótörvények passzusait, meg az ilyen közhellyé vált szólamokat, mint például, hogy birodalmi német férje a náci hatalom talpnyalóvá tett szörnyetege. Nem beszélve a hallatlanul sablonos kezdősnittről, amelyben, mintegy teljesen félreérthetetlen keretet adva a monodrámának a színésznő részleteket olvas fel Brecht: Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban című művéből. Persze igaz, hogy Bertolt Brecht drámáiban gyakran jelen van a didakszis, ám egy színrevitel jó esetben éppen arra képes, hogy élő, érvényes közeget teremtsen a didaktikus formának.
A szájbarágás mellett dramaturgiai gondok is akadnak. A felolvasás utáni telefonálós rész hallatlanul vontatottá válik. Egyrészt attól, hogy minden egyes hívás külön snitt (a színpad mindegyik után elsötétül), és ugyanaz a tárcsázós szignál vezeti be őket, másrészt Buza Tímea játéka, hangsúlya, mimikája szinte mindegyiknél ugyanolyan. Következő probléma a törvények idézése előtti néma jelenet, melyben az asszony zenei aláfestés mellett a cipőket, illetve a ruhákat jelképező vállfákat rendezgeti. Mivel a színésznő arckifejezése a túlzásba vitt pátoszon túl nem igazán kifejező, alig gesztikulál, a nézői figyelem hamar lankad, mindenki arra vár, hogy végre „történjen” valami. Végül a legkirívóbb dramaturgiai zavar, hogy míg végig egyértelműen a harmincas évek jelenében vagyunk (ráadásul az elején még a tárcsás telefon is megjelenik), a nő férjétől mobiltelefonon búcsúzik. Valószínű, ebben az aktualizálás szándéka van jelen, de ez a megoldás akkor is teljességgel irreleváns.
Egy tévedésekkel teli ötven perc ez tehát, ami mesterkéltségével éppen feltehető céljának ellentétét éri el. Valójában a szélsőségek, holokauszt, kirekesztés témájáról való gondolkozástól idegenít el, ami azonban valóban rendkívül fontos és aktuális volna mai világunkban, amelyben a téma újra és újra napirendre kerül.
Éppen ezért ezen produkció helyett figyelmükbe ajánlom A magam asszonya vagyok című előadást, amely igazán érzékletesen és élvezetesen beszél többek közt e témákról is.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr468003027

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása