7óra7

Rosszul játszott magyarok
7óra7: (5/10)
Közösség: (8/10)

Rosszul játszott magyarok

2010. 10. 03. | 7óra7

A politikai aktualitásokra reflektáló dráma manapság nagy adu Magyarországon. Mivel nagy felháborodással is járhat, a lényege, hogy nem szabad állást foglalni, csak gyorsan ráolvasni mindenkire, hogy hülye, azzal nagy bakot csak nem lehet lőni, és kész is – gondolhatták a Budapesti Kamaraszínházban. Mert Spiró György 1997-es Árpádház című drámája áttekintve az 1100-as évek Magyarországát, erős kórképet fogalmaz meg, akár még aktualitásokra is utalva. Színpadra vinni pedig nem egyszerű feladat, de mindig célszerű feltenni a kérdést: miért?
Ezt a kérdést a Kamaraszínházban nem tették fel. Az előadás nagyon sokáig élvezhető, és az erős drámának köszönhetően az első felvonás végén még nem lehet eldönteni, hogy blöffről van-e szó, vagy tényleg történik-e valami a színpadon. Mert vannak jó és rossz színészi alakítások, vannak jó és rossz szituációmegoldások, színpadképek. De a befejezés által kiváltott érzés mindig döntő pillanat.
De ne szaladjunk előre. A dráma az 1100-as években, három egymást követő király (Kálmán, II. István, II. [Vak] Béla) uralkodásának epizódjait foglalja össze. Ez alapján a magyar trónon kizárólag vagy elmebeteg, tudathasadásos királyok ültek, vagy nyomorult szerencsétlenek, vagy olyan testvérek, akik folyamatosan egymást ölték ármányos és véres csatákban. Az előadás pedig ugyanott ér véget, ahol kezdődött: záró- és nyitóképként egyaránt két testvér vérszerződését láthatjuk, a kettő között pedig ott volt II. István, a tudathasadásos, és Vak Béla, aki még töketlen is. Katarzisra hajazó jelenet ez: átéltünk hatalmas magyar történeteket, szituációkat, felnyitották a szemünket, majd vissza a nyitókép, amiből azt lehet levonni, hogy mindig ugyanaz történik, mindig ugyanaz történik, a világ pedig körbejár. Ez a kép pedig – makacs módon, de legalább őszintén – visszafelé sül el, demagóggá, didaktikussá téve az eddig történteket. Pedig sokszor még élvezhető is volt az előadás, voltak nagyon erős pillanatai (gondolok itt leginkább Dolmány Attila monológjára). Miért lehet ez? Valószínűleg a nagyon erős szövegnek és drámának köszönhető, ami könnyedén magával sodorja mind a nézőt, mind a színészt. De a végén megmakacsolja magát és ledől pihenni, minket pedig taps közben magunkra hagy, és kezdhetjük újra az előadás átélését, de ott már nincs semmi. Az előadás baja a jó részmegoldások közül kivilágló erős koncepciótlanság.
Egyedül Orosz Ákos Filbertusa, aki tisztában van az ok-okozati viszonyokkal, és mindent azért tesz, mert oka van rá, azért szorul a háttérbe sokszor, néha azért irányít, kicsit próbálja befolyásolni a hatalmat. Dolmány Attilának van még egy monológja, amikor mint II. István, egy ágyon harcol a gondolataival, amelyek nagyon erős filozofikus tartalmat közvetítenek, ezt a színész jól kapta el. De mint testvér motiváció nélküli: nem látszik rajta, hogy miért vakította el a hatalomvágy, miért tör a trónra. A többi színész karakterét nem igazán lehet jellemezni, nem megélik a szerepüket, nem köti őket ahhoz tényleges kapocs, csak elmondják egyféleképpen a szöveget, és gesztusokat kötnek hozzá. Az érződik, hogy kerestek papnak, királynak, földesúrnak, bánnak, minden karakternek egy tipikus jellemet, akit ki lehet figurázni, felvették a gesztusait és színpadra vitték. Az tényleg csak hab lenne a tortán, ha megkérdezné valaki tőlük, hogy miért játszik valaki több szerepet, és mi alapján váltogat – az első válasz az lenne, hogy Spiró így írta meg; igen, de miért?
Nem értem, hogy miért kell korabeli és mai tárgyakat együtt a színpadra állítani. Jó értem, azt tanították, hogy ettől válik időtlenné, egyetemessé egy gondolat, de azt meg kell tölteni tartalommal, a tárgyak nem oldják meg maguktól. (Felmerül a kérdés: mi a gondolat, amit közvetít?) Ettől kezdve az üvegasztal, a klasszikus trón, a modern testőr-szobrok, a laptop, az emberekből álló fa csak üres frázis, kommersz megoldása annak, hogy univerzálissá váljon egy gondolat. Ennek tetőzése a záró kép előtt egy pillanatra felbukkanó Cosmopolitant – vagy mit – olvasó két nő. Szóval akkor ez mi?
Például megismerkedhetünk általa Spiró egy kevésbé olvasott drámájával, bár erre a könyvtár vagy a könyvesbolt is megfelel. Úgy tűnik, arra nem született kielégítő válasz az alkotóktól, hogy mitől lesz érdekes a produkció, már azon túl, hogy ki lehessen mondani: romlottak vagyunk, unalmasak, szánalmasak, kicsinyesek? Lehet ezt mondani, de miért? És erre sincs válasz. ► (nya)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr928004067

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása