7óra7

Senki földje
7óra7: (8/10)
Közösség: (0/10)

Senki földje

2010. 10. 03. | Turbuly Lilla

A Cseresznyéskert a várakozás drámája (vagy ha elfogadjuk Csehov műfajmegjelölését: komédiája). Azé a kimerevített pillanaté, amikor már minden eldőlt, amikor már bizonyos, hogy a veszteség elkerülhetetlen, és az életünk végérvényesen megváltozik. De addig marad még egy kis idő az önáltatásra, vagy ha úgy tetszik, a felkészülésre, lehet bízni a csodában: gazdag rokonban, váratlan örökségben, isteni közbeavatkozásban. Valahogy úgy, mint amikor már tudjuk, hogy hiába virágzik gyönyörűen a cseresznyéskertünk, holnapra ideér a fagy, oda lesz virág és termés. Tudjuk, de reméljük, hogy mégsem történik meg. Jordán Tamás rendezése ezt a köztes állapotot, ezt a senki földjén való várakozást állítja középpontba, és ezzel, valamint a szereplők közötti viszonyrendszer érzékeny feltérképezésével mindenféle direkt aktualizálás nélkül egy nekünk is szóló, figyelemre méltó előadást hoz létre.
Takács Lilla díszlete ugyancsak az átmenetiséget hangsúlyozza. A szellős, gyéren berendezett lakásbelsőben csak az intarziával díszített falak és néhány régi bútordarab emlékeztet a valamikori jómódra, egyébként minden a ritkán vagy csak részben lakott, otthonnak már nem nevezhető lakások kihaltságát idézi. Ugyanúgy, ahogy a kívül játszódó jelenetben az üres térben álló pad, és a külvilág létezésére utaló magányos távírópózna.
Ide érkezik vissza ötévnyi távollét után az otthon illúzióját kereső Ranyevszkaja. Tóth Ildikó sokszínű, finom hangsúlyokkal dolgozó alakításában ott van a pénzzel könnyelműen bánó, felelőtlen asszony, aki nagyon is élvezi a körülötte zsongó férfiak csodálatát, és ott van a másik arca: a gyermekét sirató anya fájdalma, aki, éppen azért, mert vele már megtörtént a legrosszabb, nem tud igazán megrendülni a mások fájdalmán. Látszólag él, valójában vegetál, de még ebben a félhalott állapotában is ő a megkerülhetetlen középpont. Kiemelt szerepének méltó kifejezői Dőry Virág jelmezei, amelyek – a szünetben hallottak alapján bizton állíthatom – a nézőközönség női részének elragadtatott sóhajait váltották ki, és egyeseket a „sose hordjunk csíkosat virágossal” alaptétel felülvizsgálatára késztettek. És hát Péter Kata, már megint. A 9700 és a Szerelmes Balázs után harmadszorra is az előadás egyik legjobb alakítását nyújtja. Várjája Ranyevszkaja ellenpontja. Józan realista, aki az ábrándok elől a munkába menekül, de a szigorú álarc mögött neki is van másik arca: azon gyöngédség van, fájdalom, sőt, olykor indulat. Czapkó Antal Lopahin szerepében az első jelenetben lassan talál magára, itt még nehezen eldönthető, hogy zavart gesztusai a szereplő vagy a színész bizonytalankodását hivatottak leplezni, de aztán megtalált magabiztossága az előadás végéig kitart. Megvan benne az a nyers erő és lendület, ami a jobbágysorból magát helyi pénzemberré felküzdött Lopahin hiteles ábrázolásához szükséges, és van néhány jelenet, amikor felszikrázik körülötte a levegő, mint amikor rémülten-megrendülten-boldogan bejelenti, hogy ő vette meg a Cseresznyéskertet. Czukor Balázs ellentmondásos figurát alakít. Trofimovja a darab szerinti huszonhét événél hol sokkal öregebbnek, hol sokkal fiatalabbnak tűnik. Hol világmegváltó terveket szövő idealista, hol önállótlan gyerek, hol ezért rajong, hol azt szereti. Szerémi Zoltán Gajevje a tipikus orosz felesleges ember: fellengzős, jó szándékú, de tehetetlen. Németh Judit a végtelenül magányos, képzelt gyermeket dajkáló nevelőnő, Sarlotta szerepében ügyes bűvésznek is bizonyul. Csonka Szilvia mint Ánya még gyermek és már nem az. Ő az, aki várja, hogy legyen már vége ennek az egésznek, változzon meg minden, kezdődjön egy új élet, és biztos benne (ahogy a néző is), hogy neki az csak jobb lehet.
A köztes állapotnak, a várakozásnak egyszer vége szakad, amitől féltünk, bekövetkezik, tovább kell indulni. A színpad elé áttetsző, fehér függönyt húznak, az elhagyott házba (az ottfelejtett Firsszel együtt) bezárják a múltat, a cseresznyéskertből balták csattogása hallatszik. Először meglepő Szabó Tibort látni Firsz szerepében, hiszen a darab szerint nyolcvanhét éves öregember, Szabó Tibor meg körülbelül feleannyi. Megtesz mindent, hogy egy öregembert lássunk a színpadon, kiválóan hozza az örök zsörtölődő, felnőtt gazdáját még mindig gyerekként kezelő cselédet, mégis, ennél a szerepnél (különösen a zárójelenet miatt) szerencsésebb lenne egy korban a szerephez közelebb álló színész felléptetése, mert egyszerűen más a súlya, ha egy öreg színész mondja el az elmúlásról szóló zárómondatot. Idézhetném ezt is (Morcsányi Géza fordításában, hiszen annyiban mégis aktualizált a rendező, hogy ezt a néhány éve készült, a mai köznyelvhez közelebb álló, új fordítást választotta). Mégis, így nem sokkal a Költészet Napja után, hadd idézzek inkább néhány sort Rakovszky Zsuzsától, amit Firsz szavai juttattak eszembe, de lehetne az egész előadás mottója is: „Ahogy a kő fölött beforr a hab,/ ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen - / a végén ránctalan nemlét marad,/ mintha sosem lett volna semmi sem.”

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr478003241

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása