7óra7

Sokat akar a szarka... (vagy nem?)
7óra7: (2/10)
Közösség: (6/10)

Sokat akar a szarka... (vagy nem?)

2010. 10. 03. | 7óra7

A hrabali világ, a kisemberhősök tragikomikus élete, melyben egyszerre van ott az egyszerű ember együgyűsége és bölcsessége, ám a kisszerű és a groteszk mögött alapvető optimizmus bújik meg, amivel ezek a hősök képesek átvészelni a legnehezebb időket is. Ez az alapja a Bárkában bemutatott előadásnak, ám sajnos pont ezt nem sikerül átadni, helyette az egész mű részeges idióták szerencsétlenkedésévé silányul.
Mezei Kinga és Gyarmati Kata nagy vállalkozásba fogott, talán túlságosan is nagyba. Bohumil Hrabal műveinek részleteiből és saját ötleteikből gyúrtak össze egy előadást, melyben bevallásuk szerint nem az egyes történetek, hanem a Hrabal-művek sajátos világát akarják láttatni, „az élet élésének és a meghalásnak minőségéről” szeretnének beszélni. Ám minden lelkesedés ellenére nem kapunk egy komplex képet, mely összefüggéseinek bonyolult mélységében, helyenként ironikusan és szarkasztikusan megmutatná a XX. század második felében élő átlagember sorsát, életérzését. Inkább csak történettöredékek kesze-kusza összevisszaságában úszkálunk céltalanul. Ez több okra vezethető vissza. Egyrészt a rendezői ötletek áradata az egész előadást már annyira szimbolikussá akarta tenni, hogy végül a dolog fordítva sült el. Az előadás különböző motívumokkal zsúfolt, amik már a végére olyan sokan lettek, hogy a néző könnyen elveszthette a fonalat, nem lehetett tudni, mi fontos, illetve mi nem. Ilyen jelkép például az előadás vége felé megjelenő kisvonat, ami nagyon jópofa, de hogy mi is a funkciója, vagy hogy van-e egyáltalán, az nagy kérdés. Ennek a szimbólumhalmozásnak egyik jellegzetes terméke az előadásról megjelent kis füzetben lévő motívumszótár, ami ugyan nagyon érdekes információkat tartalmaz, de a szegény néző nyilván nem ennek tüzetes tanulmányozása után ül be a színházterembe. Az eredeti szándék félrecsúszásának másik oka a meglehetősen halvány színészi alakításokban rejlik, amelyeket valószínűsíthetően nagyban befolyásolnak a rendezői utasítások. Nincsenek igazán árnyalt alakok. Egysíkú, korlátolt figurákat látunk, vegyük például akár a mészárosné pofátlan szexualitását, vagy Vladimírt, aki azon kívül, hogy folyamatosan tökrészeg, és néha véletlen megvillant valami elmés mondást, nem mutat ennél többet.
Az előadás egészére jellemző, hogy meglehetősen vontatott, sokat időzik bizonyos jeleneteknél, és végig más sem ragad át a nézőre abból a bizonyos életérzésből, csak a szenvedés. Egy-két elmés mondás néha oldja a hangulatot, de ez is inkább a szövegnek köszönhető, mint az alakításoknak. A díszlet sem különösebb, azon kívül, hogy minden ferde. Például a kocsma pultja is, ami maximum csak abban segít, hogy itt is, mint mindenhol, eszméletlen mennyiségű sört lötyögtessenek ki. Ha nem öntöttek ki az előadás alatt legalább 3-4 liter sört (vagy legyen az igazából bármi), akkor egy decit sem. Ám a funkciója ennek a mozzanatnak is erősen kérdéses, és ha találnánk is esetleg valamit, akkor is hallatlanul eltúlzott. Összességében tehát elmondható, hogy valamit nagyon akartak az alkotók, de végül olyan sok lett, hogy az már kevés.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr468003585

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása