7óra7

Szokások anarchiája
7óra7: (4/10)
Közösség: (8/10)

Szokások anarchiája

2010. 10. 03. | 7óra7

Bodolay Géza fogta Shakespeare Tévedések vígjátéka című drámájának különböző változatait, összes létező magyar fordítását – lábjegyzetestül, mindenestül –, ezeket összemixelte, majd egy-két részt kiemelve-kihúzva újra összerakta az egészet. De még nem volt kész: ráadásként teletűzdelte annyi ötlettel és első ránézésre szokatlan elemmel, hogy az a lehető legziláltabban hasson, és hűen adja vissza az író feltételezett valódi szándékát, a színtiszta komédiát. A színészek, magukévá téve a koncepciót, energiát nem sajnálva következetesen hajtják végre a rendező minden instrukcióját. Ám a látszólag slampos, konvenciókat magáról ledobni akaró, már-már az anarchiába hajló előadás mégis a szokások rabjává vált.
A történetbe később csöppenünk bele, mint Shakespeare eredetijében: túl vagyunk mind a partra vetődésen, mind a prológuson, hiszen a szirakúzai Antifólusz és Drómió már javában szeli az efezusi szigetet, apjukat pedig már régen elfogták. A továbbiakban ez a két hajótörött teljesen felforgatja a város életét, hiszen éppen itt élnek régóta elveszettnek hitt ikertestvéreik. Könnyű belegondolni abba, mekkora félreértés származik abból, ha az egyik pillanatban még balra távozott barátunk, a másik pillanatban jobbról bukkan fel, és semmit se tud az előzőekben történtekről. Mindeközben Bodolay rendezői szándéka az, hogy minél inkább elfogadottabbá tegye azt az értetlenséget, ami ebből bontakozik ki, a színészek pedig tökéletes őrületet teremtenek ennek alapjául.
Borovics Tamás éles határt rajzol a két Antifólusz között azzal, hogy az ikrek szirakúzai felét visszahúzódóra, értetlenre és naivra, míg az efezusit vagányra, keményre és maffiózósra formálta – pontosan és következetesen viszi végig a szerepeket, annak ellenére, hogy nem a legalaposabb figurát választotta hozzájuk, hiszen így kizárólag a szövegek és helyzetek felszínéből építkezik. Borovics karakterformálásaihoz következetesen alkalmazkodik Gömöri Krisztián, amennyire azt a szerepek is adják. A két színész hevességében és energikusságában viszont tökéletes katyvaszt teremt. Ebben meghökkentő gyöngyszemet képez Szívós László háromlábú, ily módon alaposságában darabossá váló rendőre, a maga természetes természetellenességével, Szűcs Lajos, aki Baltazárként sugároz őszinte és öniróniába áthajló elégedetlenséget a világ felé, illetve Jakab Tamás, akinek Szolinusza meglepő hidegvérrel és színlelt izgalommal nyugtázza, ha valakit ki kell végeznie. Erdélyi Tímea a végletekig viszi el Adriána hisztijeit, egy irritáló és túlbuzgó feleséget formálva ezzel meg, aki azonban naivan és odaadóan képes szeretni férjét, Borsos Bea pedig Luciana szerepében a jóhiszeműséget és az egyszerűségből fakadó butaságot képes egy-egy pillanatra az irritáció szintjéig elvinni. Savanyu Gergely felfesti ugyan a homoszexuális ötvös jellemrajzát, de a figura humorforrása a klisé.
A sok őrületet még tovább fokozza Mira János oldalt tükörfalakból, hátul – a tüllszoknyás Galkó Bence által angolul és magyarul bejelentett felvonásszámozást híven közvetítő – neoncsövekből, rácsokból, emelvényből, középen egy tengerjelzésként működő kék négyzetből, valamint egy Shakespeare-portréfestményhez mutató, keskenyedő, ravatalszerű autópályából álló látképe. Ez a „Shakespeare-hez vezető út” adja az előadás legérdekesebb feszültségét, hiszen miközben az alkotók megidézik a drámaírót, illetve annak emlékét, virágokkal, kendőkkel, pillantásokkal folyamatosan el is temetik azt, egyfajta röhejességbe átcsapó tisztelgés ez. Mindebbe pedig tökéletesen belesimulnak Molnár Zsuzsa ruhái, aki igyekezett a klasszikus és a modern között egyensúlyozni – ezt mutatja Antifólusz, Kurtizán, Szolinusz vagy az apácafőnök jelmeze. De ebben a katyvaszban a tételekre fel-felzendülő Csajkovszkij szerezte Hattyúk taván kívül nem igen akad más elidegenítő erő, annak ellenére, hogy a kezdés igencsak ígéretes hangulatot fest – eltűnik, majd felbukkan a színházat és a valóságot elválasztó határvonal, a színészek hozzánk beszélnek, közülünk jönnek elő, ki van használva a színpadi tér. Érdekes alaphangot ad az első zeneszám is, az Emil.Rulez zenekar motívumaiban később is megidézett Hello tourist című dala, amelynek köszönhetően első érzésre olyan az előadás, mint egy szokatlan barangolás a különböző színházi stílusok és kellékek között, ám aztán ezen érezhető a legjobban az átgondolatlanság: ez a dal puszta lehetőség marad, mivel a rendezés csak esetlegesen bontja ki, nem fejleszti tovább az ötletet.
Bodolay, bár látványvilágában és Shakespeare-értelmezésében egyértelműen elveti a megszokást, sokszor elégszik meg közhelyes, egyszerű, fantáziátlan helyzetekkel, amelyek komikusnak akarnak hatni, csak nincsenek elemelve – pontosabban a szüntelenül záporozó elidegenítő effektusok egymást oltják ki, és a nagy mennyiség miatt egyszerűen egyáltalán nem érezzük elemeltnek őket. Az előadás egésze igencsak konkrétan céloz arra, hogy nem vagyunk normálisak, de abból, hogy miért, nem igazán kapunk semmit. A rendező elveti, és szimpatikusan igyekszik elkerülni a korlátokat, ám pont ettől szorul az előadás feltörhetetlen rácsok közé, és így egy modernizálni csak akaró A tévedések komédiája lesz belőle, amely, mint olyan, puszta forma marad csak.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr758004327

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.