7óra7

Szomorú
7óra7: (5/10)
Közösség: (6/10)

Szomorú

2010. 10. 03. | 7óra7

Ha a melodráma műfaj eredetét keresnénk, több ős mellett nyilvánvalóan felbukkanna Tolsztoj eme klasszikusa, az Anna Karenina is, hiszen a cselekmény szintjén valóban egy szerelmi háromszög romantikus, tragikus kimenetelű történetét meséli el. A címszereplő egy erős asszony, aki a társadalmi kiközösítést és fia elvesztését is vállalja emelt fővel szerelméért – a szüzsé korántsem egyedi, azonban a Miklós Tibor–Kocsák Tibor szerzőpárosnak ez tetszett meg, és ezt dolgozták át musicallé, amely 2008-ban felújított bemutatóként szerepel a Madách Színház műsorán.
Az alkotók csontra csupaszították Tolsztoj művét, így a realista elbeszélőstílus helyett a cselekmény, a zene és a színházi forma hivatott arra, hogy lekössön bennünket. Ez pontosan addig zajlik, amíg a díszlet érdekességének a felfejtése tart. Ugyanis a Szerednyey Béla tervezte játéktér nem szokásos musical-díszlet, hanem tizenkét óriásfüggöny, folyamatosan más-máshogyan beállítva, ami kellő stilizáltságot ad a történetnek, leleményesen helyez ebbe a közegbe egy-egy tárgyat környezetidézésként; visszatérő, hatásosan és illúziókeltőn megoldott motívuma a vonat. A jelenetek elején állóképre vetítve áll a helyszín és az időpont – ez kevéssé kreatív forma, de akad ötlet is a technikához: a lóverseny-jelenetnél kifejezetten jó megoldás (a színpadon a tribün, míg a verseny fátyolvászonra, eléjük vetítve látható). Szintén jó a koreográfia (Sándor Dávid és Várady Viktória munkája), különösen a tömegjeleneteknél látszik, hogy a tánc nem öncélú show-elem, hanem nyomatékosító vagy cselekményszervező erővel rendelkezik, s kiemelkedik ezek sorából is a második felvonás végén látható báli jelenet.
Azonban a lassan előrehömpölygő történet kifejezetten nehezen és döcögősen van elbeszélve. A lassan festegetett, újabb és újabb helyszínekre szervezett jelenetek egy-egy állapotot mutatnak meg, hogy az aktuális fordulat aztán hirtelen megtörténjék (jobb esetben, ugyanis van, amikor a fordulat abban áll, hogy valaki jön és bejelenti), majd teret és időt váltunk. A lassú festegetésnek a második felvonás közepén szakad vége. Itt az alkotók talán azt érezték, hogy elgaloppírozták magukat terjedelmileg, mivel innentől mindenféle körítés nélkül, puskaropogásszerűen sorjáznak a fordulatok (egyikét-másikát három mondatban intézik el), felébresztve az előadást; csak úgy porzik a függönyt tartó két karnis, úgy pörgetik, hogy a tetőpontot elérvén Anna szembesüljön azzal, hogy Vronszkij már nem szereti őt, s végső döntésre jusson.
Kocsák Tibor zeneszerző könnyen fogyasztható és szerencsés hangszerelésű zenét szerzett, amelynek van egy jól megjegyezhető főmotívuma, s ugyanő vezényli biztos kézzel az egyébként jól teljesítő zenekart. A párbeszédek azonban meglehetősen leegyszerűsítettek, sok esetben közhelyesek, didaktikusak, irodalmi szempontból talán leginkább a giccs kategóriájába lehetne sorolni az időnként – főleg a gyorsan pergő epizódok esetében – nevetségességig natúr és célratörő szövegeket. A karakterek a musicalesítés ipari folyamata során megszabadíttattak sajátosságaiktól, jellemük tökéletesen archetipikussá vált (az amorózó Vronszkij, a megcsalt férj Karenin stb.), s bár Szerednyey rendezőként érezhetően törekedett a figurák megkülönböztethetőségére, a történet fősodra egyértelműen kiválasztja, hogy kire irányul figyelem, és ki az, aki belevész a tömegbe.
Miller Zoltán Vronszkija előredüllesztett mellel, határozottan néz a távolba, illetve szerelmére. Polyák Lilla (Anna) visszafogott gesztusokkal érzékelteti a nő őrlődését a két férfi közt, ám ezzel együtt egyértelmű a szimpátiája is, vele hangilag van probléma: a magas tartományokban sajnos könnyen eltéved. Sasvári Sándor Kareninje néha kiesik a rendező által szabott keretekből, és elveszíti a mértéket az érzelmi túlfűtöttség ábrázolása közepette, hangképzésének sajátossága, hogy az 'r' hangzókat furcsán, jellemzően raccsolva énekli ki. A többiek többnyire megfelelően hozzák a sablonokat, az éneklést tekintve pozitív irányban Barát Attila (Levin) teljesítménye lóg ki, a negatív tartományban pedig Vikidál Gyulát halljuk, akinek a hangja egyszerűen nem elégséges a pópa szerepéhez.
Feszítő probléma az előadással, hogy dramaturgi nyesőolló nem vett benne részt, így válnak egyes jelenetek elviselhetetlenül hosszúvá, mások nyúlfarknyi rövidségűvé, s emiatt telik meg a látvány is néha üresjárattal: a túlmagyarázottsággal, a didaxissal, a körülményességgel nem tud mit kezdeni a rendező, akinek amúgy voltak érezhető szándékai a darabbal. Egyet azonban le kell szögeznünk: az irodalmi élményt semmilyen mértékben sem helyettesíti a zenés produkcióváltozat, hiába sugallja ezt a szórólap. Az előadásban ez a promóció a legszomorúbb. Illetve az, hogy talán valaki ezt el is hiszi.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr808003485

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.