7óra7

Tangótengó
7óra7: (5/10)
Közösség: (6/10)

Tangótengó

2010. 10. 03. | 7óra7

Mi marad az utódoknak, miután kipróbáltunk minden ki- és feltalált világszemléletet? Mi az a forma vagy tartalom, amihez nyúlhatnak, ha valahogyan élni akarnak? Mi történik akkor, amikor nem lesz mi ellen lázadni? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tesz fel a maga képtelenül komoly abszurditásában Mro¿ek és az előadás, amelyben egy óvodai szappanopera részleteit láthatjuk kibontakozni.
Mro¿ek művében a totális tégy bármit feliratú, a maga céltalanságában kiteljesedett szabadságeszme uralkodik, amikor is Artúr, a legfiatalabb, bontogatva szárnyait, új eszméket igyekszik teremteni. Igen ám, de mi ellen lázadjon, amikor mindent szabad, és senkit semmi nem érdekel? Bekövetkezik hát vezetésével az elvekhez tartalom nélkül ragaszkodó formalista konzervativizmus, majd az eszmei hiányosságok felismerése után a nihilizmus, annak kaotikusságából kipattan a halál eszmeisége és az arra épülő hatalommániás diktatúra (némi freudizmussal keverve). Ez volt a történet, amit végig is nézhetünk az Ericsson Stúdió színpadán, ám az ebből fakadó értékválságba, abba a korba, ahol ez kialakulhat, illetve az azt alkotó emberek létezésébe, milyenségébe, a miértekbe egyáltalán nem kapunk betekintést.
Ennek ellenére a Tangó képtelen szituációi, dialógusai valahol a szövegmondás mögött elkezdik önmaguk táncát járni, és egy igen hatásos végben egy pillanat alatt megfogják a mozgást. Azonban ez így még csak a hatásvadászathoz elegendő, ahogyan a néhány valóban jól sikerült színészi munka is következmény és kihasználás nélküli. Dolmány Attila önmarcangoló, neurotikus alapot teremt Artúrhoz, akiben megjelenik mind az értelem mind a teljes elveszettség csírája, de ahhoz, hogy árnyalni tudja karakterét, erősebb színészvezetésre, útmutatásra és lehetőségekre lenne szüksége, így csak a rendkívül erőteljesen és koncentráltan kialakított gyötrődés marad belőle. Tordy Géza igyekszik partner lenni, és önkritikus, a múlthoz elveszetten ragaszkodó Eugéniuszt teremt meg, ingázva az elvakult demagógia és a humor között, egy 4 éves kisfiú lelkével megtöltve testét. Kettejük dialógusai működni is látszanak. Tímár Éva dölyfös kislányként ugyancsak megteremti a kontrasztot az öreg test és a gyermeteg lélek között, de igazán csak az utolsó jelenetére jön be őszintén komoly elszántsággal, hogy a kriptára feküdjön meghalni. A többi karakter csak pillanatokra képes markánsan megjelenni, valamennyiük az egydimenziósság áldozata lesz.
A rendező által tervezett díszlet az első részben teljes káoszt vonultat fel: Andy Warhol-képek, szocialista mozgalmi plakátok, tükör, ravatalról hátramaradt minikripta, fekete-fehér fényképek. A másodikban viszont stilizáltságot ígérve letisztult fekete látképre vált, ahol azonban a dívány, illetve az indokolatlanul középre helyezett tükör jelzi, hogy ez puszta realizmus. Szakács Györgyi ruhái ízléses látványossággal és érzékletességgel mutatják meg a különböző stílusokat. Önmagukban igen látványos összkép ez, sőt akár bele is lehetne préselni nagy gondolatokat, de az előadás ehhez igen csekély motivációt szolgáltat.
Mondhatnánk azt, hogy a Tangó bohózattá lett – hiszen a szövegpoénok sokszor ülnek, és az óvodai miliő is kedvez ennek stílusnak, de nem lenne igaz. Az igaz az, hogy a Tangót lejárták: különösebb indíttatás, aktualitás nélkül fel lett mondva a szövege. Mro¿ek műve azonban önmagában tüntet az ellen, hogy a rendező felkérés helyett inkább tengózik vele.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr928004503

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.