7óra7

Tetthalál
7óra7: (5/10)
Közösség: (10/10)

Tetthalál

2010. 10. 03. | 7óra7

Talán az egyetlen téma, amiről senki nem nyilatkozik szívesen, az a halál. Mi történik velünk, ha a testünk már beadta a kulcsot, elrohadt, netán valaki széttrancsírozta? A kérdés megválaszolása során szükségszerűen a hithez lyukadunk ki, ahogyan Vidnyánszky Attila Halotti pompája is. Olyan rendező ő, aki kizárólag a totális színházban hisz - az előadásnak mindenről szólnia kell, minden eszközt felhasználva, megmutatva az emberi mélység minden zegét s zugát. Egy ilyen téma esetében ez hallatlan sokszínűséget, változatosságot és fantáziavilágot előlegez, és ennek érdekben rengeteg ötletet állítottak színpadra.
Borbély Szilárd két műve, a Halotti pompa és a Míg alszik szívünk Jézuskája egymásba fonódva jelenik meg a színpadon. Az első egy brutális rablótámadásra épül, ahol négy férfi betört egy család otthonába, megölték a lakókat, majd a bíróság felmentette őket, mert nem volt egyértelmű bizonyíték ellenük, ráadásul - korábbi vallomásaikat visszavonva - ártatlannak vallották magukat. Az utóbbi pedig Jézus életének bibliai történetét dolgozza fel, az emberi kegyetlenségre helyezve a hangsúlyt. Vidnyánszky Attila részéről rendkívüli kreativitásról árulkodik, ahogy a képzeletében ezt a két művet összefolyatta. Itt a pásztorok ölik meg a családot, a tárgyalás mesélője az apostolok lejegyzéseit adja elő, miközben nem értjük, hogy egy molekuláira szaggatott test leírása miért hangzik el újra és újra.
Persze kikövetkeztethető: mert Vidnyánszky így kívánja jelezni, hogyan változik ennek a leírásnak a jelentéstartama, hogyan látja az ember más és más színben, egyre inkább elborzadva és egyre több jelentéstartalmat tulajdonítva a holttestnek. Bár a rendező totális színházra törekszik, ahol az emberi gondolatok minden mélysége egyszerre jelenik meg, az előadásból pont ez hiányzik. Nincs egyetlen konkrét gondolat, amire épülne az egész. Van hit, halál, gyilkosság, reménytelenség, üresség, holokauszt, zsidó és keresztény ellentét, de nincs egy fonál, aminek köszönhetően ez a rengeteg egymásba fonódna. Sajnos úgy tűnik, Rideg Zsófia dramaturg a reménytelenek nyugalmával úszott az árral szemben, merthogy a mű színpadra állításának feladatát a rendező magára vállalta.
A színészek igyekeztek megfogni egy-egy hangulatot, átadni valami gondolatot, és bár a karakterek rendkívül élesek, nehéz viszonyulni hozzájuk. Így van Csikos Sándor és Ráckevei Anna az archetipikus, aggódó és csak a gyermekükért élő szülőkkel, akiknek a hirtelen halála, bár brutális és sokkoló jelenet, abban a legkevésbé sem haláluk a fájó, hanem a könyörtelenség ereje hat. Bicskei István monológjának jelentése egyre unalmasabb lesz, bármennyire is ez ellen dolgozik a színész: nincs új síkja, mert nem adódott semmi hozzá. Oleg Zsukovszkij Auschwitzba érkezve szinte észrevétlenül fakad könnyre, ami elképesztő erővel bírna, ha bármilyen módon is kötődne a vonatos jelenet (ami önmagában egy sokrétű ötlet) az előadáshoz. Egyedül ifj. Vidnyánszky Attila szívből jövően valódi pásztorához fűződhetett volna némi viszonyunk, ha az nem vált volna sokszor idegenné az előadástól. Egyedül talán Ondraschek Péternek sikerült megtalálnia magát, és létrehoznia egyszerű, ám mégis változékony jelmezeket, hangulatteremtő, festményeket idéző képeket, beállításokat, amelyek során mindig nagy gonddal és érzékkel töltötte be a teret.
Az már más kérdés, hogy bár matériával megtelt a tér, a szellem elszállt, szétfolyt ezen az érzelgős, valamit nagyon megmutató hangulaton, egy olyan hangulaton, ami mögött bár értékes gondolatok bújhatnak meg, és mély lelki kalandok lehetőségét rejtik, mégse mutatkozott meg belőlük - pár pillanattól eltekintve - semmi. Az előadás szerint nem élünk, nem vagyunk emberek, viszont míg ez nagy nehezen kiderült, nem döbbentünk erre rá, nem haltunk meg, nem zuhantunk be egy verembe, csak nyugodtan végigültünk egy előadást, majd kimentünk. Vidnyánszkynak csak egy dolga lett volna, az ívbe sűrítés, hogy az egyes jelenetek befogadhatóvá váljanak, és máris egy zseniális előadás lenne a Halotti pompa. Most még nem az.
(Zsámbéki Színházi Bázis, 2008. szeptember 12.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr158004155

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.