7óra7

Túljátszott tér
7óra7: (7/10)
Közösség: (0/10)

Túljátszott tér

2010. 10. 03. | 7óra7

A kortárs színház kísérletező kedvű alakjai, úgy tűnik, elkezdték felfedezni és kipróbálni, hogy milyen új – vagy esetleg elfeledett – eszközök alkalmazhatóak színpadon. Legalábbis ez érződik két, napjaink talán legszélesebb közönséggel rendelkező, színházi formációján, a Krétakör társulaton és a Katona József Színházon. Míg előbbinél ez egy populáris vonalba betörni akaró, kiüresedett előadásban, a Pestiestiben végződött, addig az utóbbinál sokkal inkább képes tartalommal megtöltődni, az újfajta színházi felfogás – soha nem hittem volna, hogy e két színház összehasonlításakor ilyet mondok. Ez a felfogás, pedig a látvánnyal, a számítógépes világ által létrehozott hatásokkal operál – színházi keretek között.
Bozsik Yvette a tánccal, a zenével és a ruhával, történő játékkal kísérletezett: hogyan lehet bármit is kifejezni beszéd és pontos, konkrét történet nélkül? Természetesen ebben semmi újítás nincs, hiszen a táncelőadásoknak ez sajátjuk. De ami miatt mégis nóvum lehet ez a fajta megvalósítási mód, hogy Bozsik igyekszik ötvözni a két intézmény sajátosságait, a tánc látványát és a színház koncentrált gondolatiságát.
Tartalmilag ez egyszerűen mutatkozik meg. A felnőttkor problémáin, akadályain mennek végig, hol fantáziaelemekkel dúsítva – gondolok itt a nyitó sportolós jelenetre, vagy az azt követő medencésre -, hol pedig közhelyekkel élve – mint például a diliházas jelenet. Sorba rendezett kisebb etűdök ezek, melyek mind egy-egy érzés köré szerveződnek, melynek végeredménye – ami tulajdonképpen a számkivetettségre is megoldást ad –, a szerelem: hiszen a zárójelenetben mindenki megtalálja párját. A felnőtté válás, a szocializálódás útját járjuk be a főszereplőt, Elek Ferencet követve. Szerencsére ebben a kérdésben nem akarnak nagyot mondani – nem is teszik -, nem válik kommersszé a gondolat, de nem is nyúlnak bele túl mélyen. Viszont nagy hangsúlyt kap a látvány és a mozgás.
A koreográfia a legapróbb részletekig ki van dolgozva, és összehangolva. Az alkotók saját bevallása szerint minden a színészek és a táncosok asszociációira épül. Ezeket ötvözte egy rendszerbe Bozsik Yvette, aminek az eredménye, hogy az előadás rendkívüli módon emóciókkal töltött. Aláfestésként Yonderboi – az egyik legjelentősebb kortárs elektronikus-zenész – sajátos és egyben egyedi hangzásvilággal rendelkező számai hallhatóak, egy komplett album. Egyértelmű sokkolás mind a fülnek, mind a szemnek – pozitív értelemben –, de nem a szellemnek. A hang és a látvány összhangban van, és – igaz – koncepcióval szerveződnek, mégsem ad valamiféle különlegesség-érzetet. Megmarad az egyszerű és kissé közhelyes emócióknál és sense-eknél. Néha, igaz, elindul az öntudatosulás útján – ironikus poénok jelennek meg –, de az előadás második fele szinte teljesen elcsúszik és ebből csak az utolsó tíz perc élvezhető fenntartások nélkül. Sok fölöslegesen ismételt gondolat kap új formát, mondhatni: fölösleges szócséplés, szinte csak időhúzás. De a forma végig látványos marad.
Ha ebbe az irányba mutat a színház egyik ága, akkor érdemes a színészeknek is felkészülniük rá. A Katona társulata, vegyülve Bozsik Yvette előadóival - kisebb hiányosságokkal ugyan, de - sikerrel vették az akadályt. Elek Ferenc az egyedüli, aki főszereplő révén nem volt mélyen belevonva a táncjelenetekbe. Nála sokkal inkább a szűkebb értelemben vett színházi testjáték a fontos, az ő feladata az, hogy végigvezesse a nézőt az előadás által létrehozott világban. Aminek pedig eleget tesz. Nagy Ervint mindenképpen kiemelném, aki ezúttal is megmutatta, hogy nem csak a klasszikus színjátszáshoz van zseniális érzéke, hanem elképesztő higanymozgással is rendelkezik, amit kihasználva, mindig csavart egy kicsit a jelenetein – szerencsére nem öncélúan. Keresztes Tamás is rendkívül tudatosan bánik a mozgás adta lehetőségekkel. Sokszor a szerencsétlen botlábú és polipkezű ember hatását kelti az előadásban, de szándékosan teszi ezt, és ez a tervezettség átsüt rajta. Övé talán az egyik légszélesebb mozgási skála, hiszen – az előbb említett – a komolytalanabb jellemtől kezdve, a szigorú keretek között működő figuráig mindent hoz. Samantha Kettle, Góbi Rita, Hasznos Dóra, Gombai Szabolcs, Fülöp Tímea, Vislóczky Szabolcs képviselik a táncszínházi vonulatot, tökéletesen együtt élve a darabbal és – valószínűleg – kicsit segítve és koordinálva a színészeket. Talán csak Hajduk Károlyra férne rá egy kis zabolázás: számomra ö volt az egyetlen, akinek mozdulatai némileg elütöttek a többiekétől. De az előadás ezt beszámítva is egyben maradt, és elbírta a hibákat.
Új formák és lehetőségek nyíltak meg, de nem szabad megfeledkezni a színház sajátjáról, a gondolatiságról. Bozsik Yvette gyakorlott táncszínházas rendezőként nyúlt a formai elemekhez, érzéseket rendezve mögéjük. De ezek sajnos sokszor nem többek benyomásoknál, hangulatoknál – annak ellenére, hogy egy koncepció köré szerveződnek. A végkifejlet – remélhetőleg – egyszer az lesz, hogy létrejön a mai technika által megszületett látványos animációk, fény- és hangjátékok szintézise a színház rácsodálkozást kiváltó világábrázolásával. Persze, az is lehet, hogy tévút az egész... Meglátjuk.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr868004001

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.