7óra7

Vakít a színpad
7óra7: (5/10)
Közösség: (0/10)

Vakít a színpad

2010. 10. 03. | 7óra7

Shakespeare egy színházi dzsolidzsóker. Gyakran veszik elő aktuális témák boncolgatására, vagy általánosabb emberi szférák kutatására, de a jobban sikerült daraboknak általában sajátja az intellektuális frissesség, amely a legváltozatosabb formákat is legitimálja. Valló Péter is belecsempészi a XXI. századot a Minden jó, ha a vége jó című színmű formavilágába, ami megkapóan látványos és lenyűgöző ahhoz, hogy némi tartalmi inputtal megtoldva akár egy igazán jó előadást kaphassunk.
A mese egy Heléna nevű kamaszlány (Tornyi Ildikó) asszonnyá válásának története, amely történet éles határvonal mentén osztja ketté a fiatalokat: vannak akik „azt” akarják, és vannak akik „azt” akarják, de csak házasság után. Ez a kényszerű társadalmi nyomás igen kacifántos bonyodalomhoz vezet, amelyben a francia király (Tordy Géza) hozzáadja Bertramhoz (Szőcs Artur) Helénát, de a férfinak annyira nincs ínyére a házasság és az asszonnyá tétel, hogy inkább még aznap elszökik a légióba. Eztán a lány utánamegy, és Bertram vadkanosságát kihasználva úgy hál a férfival, hogy az nem is tudja, hogy kiben plántált el új életet. De lényeg a lényeg: elplántálta, így a fiú korábbi ígéretéhez híven, már kénytelen boldogan élni a lánnyal, amíg csak meg nem hal.
Bár a szűzi lét szomorúénekétől eljutunk az igaz házasság katarzisáig, az idáig elvezető rögös út mégis többnyire homályban marad. Ennek oka, hogy a karakterek mögé nem sikerült semmilyen motivációs bázist felépíteni, így teljesen érthetetlen, hogy az egyébként a legyet is röptében Bertram, aki láthatóan Helénától sem óvná ifjonti hevességét, vajon miért kezd el undorodni rögvest a lánytól, mikor kényszerből frigyre lépnek, és a lány vajon miért szereti ezt a férfit, mármint azon kívül, hogy régen jóban voltak? A megoldás kulcsa valahol a kamaszlétben keresendő, de Valló Péter nem ment utána a kérdésnek, tehát ezt abból a gigantikus szövegfolyamból kellene kibogarásznunk (dramaturg: Harangozó Eszter), amely nem csak hogy „nehéz” szöveg, de olykor-olykor az érthetetlenségig halk is, úgyhogy a feladat kissé reménytelennek látszik.
A monumentális díszlet egy medence köré épült, és fogyasztható stilizáltsága megfelelő eszköz arra, hogy a jelenetek egyértelműen és zökkenőmentesen folyhassanak egymásba. A mobil panelek pontosan mutatják a helyszíneket, a medence pedig egyaránt alkalmas mind a líraibb színpadi metaforák vázolására (Heléna megtisztulási rituáléinak, hierarchikus viszonyok bemutatásának) úgy, mint szimpla helyszínjelző funkciódíszletnek. A történetet kissé misztifikálja ez a megalománia, illetve az olykor a nézőteret sem kímélő, látványos (bár néha kissé kellemetlen) megvilágítás. Tehát Horgas Péter díszlettervező, Krisztiáni István szcenikus, és Komoróczky Gábor világításfelelős munkája kitűnő.
A színészek ebben a hatalmas térben néha mintha kámforrá válnának, a monológokat és dialógusokat fekete lyukként szippantja magába a tér, amelyen csak néha kerekedik felül Vas István kifejezetten szellemes fordítása, többnyire Tordy Géza és Venczel Vera fellépéseinél. De élvezetes kabinetalakítás Pindroch Csaba gerinctelen Parollese és Vallai Péter furfangos bolondja is. Tehát egy meglehetősen hullámzó előadás, amely némileg ambivalens nyomokat hagy az emberben, de legalább mentes az erkölcsi ítélkezéstől és egyéb féligazságoktól.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr298003631

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.