7óra7

Ágyak, vágyak, fönt és lent
7óra7: (8/10)
Közösség: (8/10)

Ágyak, vágyak, fönt és lent

2010. 10. 18. | 7óra7

Gyorsan leveszi a lábáról a publikumot Offenbach operettje, hogy aztán egy laza, szatirikus történetben körbejárja a romlatlan élet álságos boldogságát. Az előadás az emberi és az isteni világ helyszíneit bejárva, mély és szellemes iróniával állítja pellengérre a naiv vallásosság butácska eszméit, és az emberi esendőség isteni mivoltát. Hiszen, ha Isten a saját képére teremtette az embert, akkor bizony több dolog lehet odafent és odalent, amely kísértetiesen hasonlít hormonvezérelt világunkra.
Mert történetünk a földön kezdődik, de a menny után a pokolban köt ki, hogy aztán boldogan szálljon vissza a földre. Orfeusz és Eurydiké ugyanis nem tudván mit kezdeni a kihűlt hitvesi ággyal, vágyaiktól vezérelve pásztorórák ölében keresnék a békét (előbbi koraérett diáklányok, utóbbi egy pásztorlegény oldalán). Ám gyorsan kiderül, hogy a pásztorlegény nem más, mint maga az Ördög, pontosabban Plutó személyesen, és közös megegyezéssel együtt szállnak alá, folytatni azt, amit a földön elkezdtek. Ekkor Orfeusz rádöbben, hogy mégis szereti feleségét, és nekiindul az alvilágnak. A továbbiakban egy nárcisztikus kujon képében jelenik meg maga az Isten, pontosabban Jupiter, aki ugyanolyan keretek között éli kispolgári életét a mennyországi bulvárvilágban, mint mi idelent, és megnézhetjük a Moulin Rouge-ként ábrázolt poklot is, amelyben Plutó bártulajdonosként tengeti mindennapjait.
Orfeusz az alvilágban

Bucsi Annamária, Bakos-Kiss Gábor
A siker mindenekelőtt a komolyan vett könnyedségnek, a mindig népszerű, elapadhatatan témának (a házasság és a házasságszédelgés, valamint az örök szerelem), és az elvitathatatlan nívójú alapanyagnak köszönhető, amelynek gerincét az igényesen populáris szimfonikus zene, és a – nem túlzó a jelző – sziporkázó magyar szöveg jelenti. Ez utóbbi mindenek előtt Romhányi Józsefnek köszönhető, amely végig megtartva a szexuális utalásokkal teletűzdelt kétértelműséget, lehengerlő stílusérzékkel beszél akár a legnatúrabb testiségről is. Az eredeti szövegkönyvet Pozsgai Zsolt dolgozta át, és adaptálta a mai nyelvi környezethez, nem riadva vissza a stílusos vulgaritás természetes használatától sem.
Mert ebben az előadásban ennek valódi helye van, ugyanis Iglódi István rendezése nem kíván szépíteni a felvázolt alakokon, amelyek bizony legyenek bérmennyire is isteniek, mindannyian a szó lehető leghumánusabb értelmében, de velejükig gyarlók és hétköznapiak. A mesefigurai karakterekre redukált szereplők azonban ennek a hétköznapiságnak a szépségét, a kicsiny harcok idillikus bájjal átszőtt világát mutatják meg, vaskos iróniával árnyalva a kép egyszerűségét, teret adva annak mindenféle szinten való kifigurázásának. Iglódi mindegyik fontosabb karakteréből szerethető, kedves figurát hozott létre, amelyet a színészek többnyire felszabadult komédiázással formálnak meg.
Ebben emlékezetes Rácz Zsolt vén kecske is megnyalja a sót típusú, szórakozott Jupiterje, Bakos-Kiss Gábor kompenzálóan allűrös Orfeusza, Szívós László és Lazók Mátyás túlvilági rendőrei (Tantus és Phasphe), a Büky Bea-Csorba Kata-Márkus Melinda hármas copfos-hátizsákos, ártatlan erotikummal kibélelt diáklányai (Pipi-Popo-Didi), Gömöri Krisztián cseppet sem ördögi, szolidan műmacsó Plutója, Somló Tamás részeges Vulkánja is. Ám akik a nyíltszíni tapsot is ki tudják préselni a közönségből, az Járai Máré (Merkúr) pantomimmozgású kamasz rapper újságírója, aki remekül érzi a túljátszás határait, és Megyeri Zoltán Styx Jankója, aki operettes panaszdalából egyszer csak igazi kőbányai bluest penderít, mintha egy füstös csehóban hallgatnánk rekedtes szólamait. A szerény hangterjedelemben, de ezt színészi eszközökkel jól pótolva daloló társulat tagjai közül az éneket illetően magasan kiemelkedik Bucsi Annamária, aki csodálatos tisztasággal, érthető szöveggel, és a kellő erotikus töltettel formálja meg a félrelépő Eurydiké szerepét.
Szinte valamennyi karakterhez és szöveghez van ilyen, vagy ehhez hasonló ötlet. Az alkotók láthatóan nem sajnálták a kreatív energiát az előadásból. Ez nemcsak a gördülékeny tempón, hanem Fincza Erika értelmező, és minden szituációhoz pontosan illeszkedő koreográfiáján, Tordai Hajnal átgondolt jelmezein, és a jól felépített poénokon is érződik. Ami egy picit tompítja mégis a színházi élményt, az egyrészt a harmadik felvonás mérsékeltebb tempója (persze igaz, hogy az első kettő feladta a leckét), és az egyébként jól játszó, de kissé halk zenekar, valamint az, hogy a végkifejlet veszít addigi mindent elsöprő iróniájából, és kissé komolyan veszi a melodramatikus befejezést, amely elsősorban Farkas Andrea színtelen, merev Júnójának köszönhető, aki az egyetlen, aki nem tud együtt élni a könnyed játékkal, és ezzel a lezárás kétértelműségét is meglehetősen tompítja.
Mindezek ellenére az Orfeusz az alvilágban végig megmarad jó humorú, színes, pikáns felnőtt mesének, és bár az operett műfajától nem ezt szokhatta meg a mai magyar közönség, az erre való igény a sikert elnézve élő és elvitathatatlan.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr728004497

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.