7óra7

Dal, vágy és magány: itt van Chicago!
7óra7: (9/10)
Közösség: (8/10)

Dal, vágy és magány: itt van Chicago!

2010. 10. 18. | 7óra7

Nagylétszámú tánckar, gigaszínpad, óriási lépcsők, fényűző pompa és Andy Warhol rojtosra idézett, tizenöt perc hírnévről szóló mondata jutnak eszünkbe elsőre a Chicago című musicalről. Maurine Dallas Watkins 1926-os, valós események alapján készült munkájából John Kander, Bob Fosse és Fred Ebb varázsolt musicalszatírát a hetvenes évek közepén. Csizmadia Tibor színpadán a tánckar nem olyan népes, a színpad mérsékelt terű, a zene konzerv (kár), de a kicsit sárgább ezúttal nem jár együtt a kicsit savanyúbbal: az egri társulat az eredeti mű szelleméhez hűen nagyon is mai, nagyon is magyar szatírát kanyarít a színpadra: a Broadway formáinak autentikus és pontos érzékű felhasználásával egy vérbeli anti-Broadway-darab készült.
Csizmadia rendezésének a legnagyobb előnye az, hogy egészen pontosan tudja, társulata mire képes: a képességeket maximálisan kihasználja, olyat viszont, amit a lehetőségek nem engednek, nem vár el, az így kialakult esetleges hiányokat pedig energiával és kreativitással pótolja. Pofonegyszerű képlet, mégis olyan egészet, mint a Gárdonyi Géza Színház Chicago előadása, ritkán ad eredményül. Nincs nagylétszámú táncosgárda, ez igaz: ám a társulat táncosai energikusak, kreatívak, van humoruk. Nincs hatalmas színpadtér, ez is igaz: de a színészeink jelenléte, figurájuk kidolgozottsága, összhangja bármilyen teret kitölt. S ha ez így van, miért is ne vágna bele a színház a Chicagóba? Sőt: akad mondani valójuk (szándékosan külön írva) a darab kapcsán is, hiszen a tabloid média ontja a percemberek sztárságát, amivel nem is azok járnak jól, akikkel a kedves néző-olvasó találkozik, hanem azok, akik ezeket a szálakat mozgatják. Az alkotók pontosan tisztában vannak azzal, hogy nem a médiához címzett ledorongoló kritika vezet eredményre, hanem a mechanizmus megmutatása, a gépezet működtetésének elvét kell pellengérre állítani ahhoz, hogy bebizonyítsuk: a pillanatnyi hírnév az életre nem megoldás, sőt.
Chicago
Szabó Emília, Kaszás Gergő
Mert van itt egy figura, aki egészen élesen látja, hogyan működnek ennek a média nevű molochnak az ösztönei. Kaszás Gergő Billy Flynnje az eredeti nagystílűen gonosz amórozófigura tökéletes tagadása: napjaink hősét, a racionális technokratát, az ötletembert, a minden érzelem nélküli lélekhasználó művészt testesíti meg. Diabolikus figura, nagyszerű értelmezés, ami a Chicagót is a korábbiakhoz képest más dimenzióba helyezi. Egyértelmű az instantérzelmek és látszatértékek meghatározta világ kudarca, s bár azt Flynn kiemelkedő esztétikai, színészi és értelmi készségei, képességei révén kihasználja, a kicsiholt többlet legfeljebb az élvezetek és a materiális javak szintjén mutatkozik meg: ő maga tökéletesen egyedül van. Hiszen mi más tenné ilyen cinikussá, számítóvá és rideggé azt az embert, akinek lételeme a fellépés, az állandó reflektorfény, amelyet ötletes narratívákba pakolt, a sajtó számára megfelelő arányérzékről tanúságot téve tálalt gyilkos asszonyok felmentetése jelent számára? Pontosan ugyanolyan egyedül van, mint a szegény melós, Amos Hart, vagy ahogyan ő magát nevezi, Mr. Celofán: akin mindenki átnéz, akit észre sem vesznek az emberek, ő pedig néz körbe, nem érti... ahogy mi sem értjük. A kiválóan játszó Mészáros Máté valóban eléri, hogy egyik szemünk sírjon, a másik nevessen. De mi is egyedül vagyunk ebben a színpadi városban: a beavatott, de mégis kívülálló Konferanszié (mindig más személyiséggel, más-más jelmezben tűnik fel a hol bizalmas, hol erotikus, hol érdeklődő, hol sugalmazó, férfi-nő jellegzetességekkel egyaránt felruházott Schruff Milán, egymaga megtestesítve a tizenkét magányos esküdtet is), aki a közönséggel tartja a kapcsolatot (ő vezet bennünket be az egyes jelenetekbe), szintén magányos figura. Ha valaki nincs egyedül, akkor érdekből van mellette bárki is: ebben a Chicagóban az alkalmi szövetségek váltották fel az érzelmeket. E szövetségek viszont az aktuális viszonyok és célok mentén köttetnek, akár a börtönbeli lányok, illetve Morton mama, akár Velma és Roxie, akár Roxie és Fred között. Ebben a rendszerben nincs happy end, hiszen nem lehet. Ahogyan mi is tudomásul vesszük, hogy az élet hegyek és hullámvölgyek sorozata, hőseink is ezt teszik. Nem jön a herceg a fehér lovon, és a béka a csók után sem válik királykisasszonnyá. De azért I love Magyarország, mondja a börtönben szenvedő magyar lány, Hunyák (Bozó Andrea hangsúlyos monológsorozatában az ismert sörreklám magyarságdefinícióját fordítja fonákjára, áthallásossá téve az egész cselekményt).
Tehát: valóság a mesében, mese a valóságban. A koncepciót pedig szinte minden szereplő érti és érzi, tudatában vannak annak, hogy mi az előadás tétje. A dicsfényre vágyó, a hírnév érdekében mindent odadobó, tökéletesen érzéketlenné váló, emberi vonásaitól lassanként megszabaduló Roxie-t alakító Szabó Emília, a Velma Kellyt igazán belevaló, vad dívává formáló Járó Zsuzsa, az álszenteskedő médiát megtestesítő Mary Sunshine-t játszó Saárossy Kinga, a slemil macsó áldozatot, Fred Caselyt (is) adó Bányai Miklós, valamint a táncosok (Csere Zoltán, Frigy Ádám, Turi Lajos, Horváth Zita, Kulcsár Noémi, Rubi Anna, Spala Korinna, Ujszászi Dorottya) erős alakítások. Elismerésre méltó Cziegler Balázs rivaldát rivaldába oltó díszlete, valamint Kovács Andrea jellegzetes, érzékeny, változásra képes jelmeztára, Barta Dóra és Turi Lajos változatos és a nézői figyelmet végig lekötő koreográfusi munkája. Körösi Zoltán következetes dramaturgiai munkája nélkül a koncepció nem teljesedhetett volna ki (Eörsi István és Prekopp Gabriella érzékeny, gondolatgazdag magyar szövege elengedhetetlen alapköve a produkciónak), s a hangulatteremtésben nagy szerepet játszanak a Bányai Tamás irányította fények is. Végül pedig a virgonc, szellemes, csattanós ötletek, amelyekből kissé kevesebb jutott az első, ám megfelelő számú került a második felvonásba: a bírósági bábozás, a már említett reklámparafrázis, a magyaros akasztás, a csecsemőtánc, a Konferanszié sztepplufija - emlékezetes pillanatok, amelyek remekül illeszkednek az előadásba, amely, legnagyobb sajnálatunkra, illeszkedik hőseihez: magányos. Mert a magyar színházi gyakorlatban fehér holló ritkaságú az a musical, amely nem csak saját hírnevéből, a dallamok könnyedségéből, a harmóniák kellemes hangzásából, a látványos szcenírozás felszínéből él, hanem érvényesen gondol és állít is valamit mind a darabról, mind az előadás környezetét adó világról. Szórakoztatás, ahogyan azt csinálni kell.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr248003269

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása