7óra7

Emlékmás
7óra7: (2/10)
Közösség: (0/10)

Emlékmás

2010. 10. 18. | 7óra7

Közkeletű tévképzet, hogy a színház a nézőnek szól. Csak kolonc ő egy előadás nyakán, felesleges teher, szükséges rossz, sutba vele! Vagy ha már azt nem lehet, hát lőjünk a lábuk közé, hadd táncoljanak úgy, ahogy mi fütyülünk, így legalább világos, hogy ki hordja a nadrágot. A kedves néző pedig van annyira naiv, hogy elhiszi, hogy ez a fütty igazából neki és érte szól, észre sem veszi, hogy már két órája kifordult a színpad, és réges-régen ő produkálja magát. Nem veszi észre, mert hisz a színházban, ellentétben azzal, akinek nem lenne elég csak hinnie benne.
A Szigligeti Színház a Zágon-Nóti féle Hyppolitnak a Vajda Anikó és Vajda Katalin által átdolgozott változatát szemelte ki népszórakoztatás gyanánt, amelyről Verebes István a Játékszínben a nyolcvanas években határozottan bebizonyította, hogy alkalmas erre a szerepre: friss, üde, átgondolt és cseppet sem sekélyes, dalos, vidám, szellemes és az eredetihez méltóan nagy formátumú volt. Hogy miért ehhez az anyaghoz nyúlt hozzá Balázs Péter, az már csak azért sem nagyon érthető, mert az integrált dalokból strófákat vág ki, gyorsít fel és darál le, jeleneteket ugrik át randomszerűen, és határozottan ódzkodik mindennemű karakterértelmezési és poentírozási munkálatoktól. De ha az alkotói folyamat abban látszik kiteljesedni, hogy tánckart illesztenek oda, ahová az nem való, illetve hogy a tegező formában megírt dalokat, fittyet hányva mindennemű prozódiai alaptételre, magázó formára írják át, mert a darab is magázó formát használ, szóval ha az alkotói folyamatnak ezek a hozzáadott értékei, akkor ott valami nagyobb baj van.
Hippolyt, a lakáj, Szigligeti Színház (Szolnok)

Kertész Marcella és a tánckar
Nagy baj például, hogy Balázs Péter rendezése nem nagyon hirdeti a darabértelmezés eszméjét, de minek is, amikor annyi más eszme is sutba van dobva: rendezés, színészvezetés, viszonyteremtés, színpadi eszközök kompatibilitása, egységre való törekvés, vagy csak úgy, en bloc a valamire való törekvés. Mert célként azt meghatározni, hogy megboldogult klasszikusok hátán belopjuk magunkat a közönség szívébe, finoman szólva sem elegáns. Mi más indokolhatná az uszkve ötven darab gátlástalanul kikényszerített, jelentéktelen munkáért megkövetelt nyílt színi tapsot, mint az előadás minden porcikájából áradó önigazolási kényszer. De vajon valóban siker-e az, ami nem a néző önálló akaratából, hanem a színház misztikumának könyörtelen megerőszakolásából, a szimpla ismertségre való apellálásból, a közönség szeretetéből táplálkozik?
Hippolyt, a lakáj, Szigligeti Színház (Szolnok)

Lugosi Claudia, Kautzky Armand, Balázs Péter
Mert a közönség szereti az y betű áthelyezése által Hippolyttá vált lakájt is, Balázs Pétert is, a selymes baritonját ezúttal recsegősre változtató Kautzky Armandot is és az ismert kliséfigurákat is, így végül is teljesen mindegy, hogy Nagy András már akkor grófként jelenik meg, amikor még egyszerű sofőrnek kéne lennie (hogy miért kellett Barabás Botondból groteszk Jávor Pál utánzatot fabrikálni, az nagy kérdés), hogy a lakás nem kifinomult eleganciát mutat, hanem egy fényűzést szerető király nappalijának silány paródiáját képviseli, hogy Hippolyt egyszerű arisztokratamajmoló önelégült despota, hogy Julcsa és Tóbiás prosztó parasztok, Mimi pedig egyszerű, vonagló, ripacs kurtizán, semmi más. A gyökerestül kiirtott báj azonban nem kerüli el az előadást, hiszen minden nézőben ott él a Kabos Gyula és Csortos Gyula alakította figurák emléke, amit nem tud feledtetni sem a gátlástalan ripacséria (ez alól az egyetlen kivétel Molnár Nikolett finom, friss és értelmes Terkája), sem a bántóan közhelyes szövegimitációs koreográfia (Sebestyén Csaba), sem a végegesztus, amely azt sugallja: Hippolytnak erkölcsi felhatalmazása van belerúgni szegény, szerencsétlen, tudatlan, buta, tuskó, suttyó kisemberbe, hiszen ő valódi arisztokrata, von Haus aus, igaz, nem születése, hanem egész lénye által determináltan, hiszen arisztokratának lenni állapot kérdése. Ugye?
Hippolyt, a lakáj, Szigligeti Színház (Szolnok)

Molnár Nikolett, Lugosi Claudia, Balázs Péter, Kautzky Armand
A taps pedig szól mindig, amikor ezt a jeles művész megköveteli, de a szerep mögül történő civil kikacsintások jól jelzik, itt teljesen mindegy, hogy mi történik a színpadon, hiszen a taps nem a színpadon történteknek, hanem a klasszikusoknak szól. Azoknak a klasszikusoknak, akik még megdolgoztak ezekért a tapsokért, no meg azoknak, akik voltak olyan szívesek, és feltették őket a színpadra. Mert más, a fizikain túlmutató teljesítmény – Molnár Nikolettét, illetve a lelkesen, kedvesen, bár túlzott iramban muzsikáló zenekarét leszámítva – ezen az estén nem történt.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr878003003

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása