7óra7

Hajszálon múlik?
7óra7: (6/10)
Közösség: (0/10)

Hajszálon múlik?

2010. 10. 18. | Turbuly Lilla

Kevés dologban lehetünk biztosak manapság, de abban igen, hogy – a szabályt erősítő néhány kivételtől eltekintve – az operettek dramaturgiája a megszokott módon alakul. Az első felvonásban kibontakozik a nagy szerelem, a másodikban (zord szülők, társadalmi különbségek, félreértések etcetera képében) akadályok gördülnek a szerelmesek elé, a harmadikban mégis bombabiztosan megkondulnak az esküvői harangok. A Bob hercegben szó szerint egy hajszálon múlik a szerelmesek boldogsága, de izgulni itt sem kell, ellenben a műfaj kedvelői egy korrekt, kellemes előadás emlékével térhetnek haza.
Pedig döcögősen indul. Erőtlen és kevéssé meggyőző a gárdisták bemutatkozása, és parancsnokukként – a legutóbb Sopronban A muzsika hangja Trapp kapitányának szerepében bizonyított – Laklóth Aladár belépője is bizonytalanabbnak tűnik az akkorinál. Az első negyedóra-húsz perc után azonban az előadás magára talál, és átadhatjuk magunkat az álruhás királyfi történetének. György királyfi ugyanis gyakran és szívesen időzik népe körében, közelebbről a legendás Bowie Streeten, ahol szegény diáknak adja ki magát. Eljön azonban a huszadik születésnapja, és vele a gondtalan királyfikor vége, kénytelen-kelletlen át kell vennie a „hatalmat és dicsőséget” jelképező kardot, és ezzel együtt rá száll az uralkodás feladata és felelőssége is. Egy király mellé pedig királyné is szükségeltetik, és itt kezdődnek a bonyodalmak. Mert persze mindenki mást szeret, mint akihez hozzá akarják adni, de aztán egy kabáthajtókán ott marad egy női hajszál, a csalfák és számítók lelepleződnek, és jöhet a kettős esküvő, természetesen most már a szív szerinti leosztásban.
Bob herceg
Mikó István, Bencze Ilona
A szürkés kőtömbökből épült királyi udvart ábrázoló díszlet a műanyagból készült és erősen műanyagnak is látszó bokrokkal nem különösebben tetszetős, de megfelelően szolgálja a játékot, ugyanúgy, ahogy a második felvonás utcaképe is. A jelmezek már inkább illúziókeltők, Bencze Ilona királynői toalettjei pedig kifejezetten elegánsak. Benkő Péter viszont úgy néz ki hosszú, törökös kaftánjában és turbánjában, mintha ő lenne Boldizsár, a szerecsenkirály a három királyok közül, holott, ő ugye Gipsy, a fűszeres a Bowie Streetről. (Díszlet és jelmez: Gyarmathy Ágnes.)
A címszerepet Sövegjártó Áron alakítja. Bob hercege hol kamaszos, hol elszánt- szenvedélyes. Saját magát is kineveti, ha kell, és kellő távolságtartással, iróniával szemléli a rá kényszerített uralkodói szerepet. E mellett a hangbéli adottságoknak sincs híján. Láthatóan nem nyomasztja, hogy az 1973-as filmadaptáció nyomán a köztudatban máig emblematikus Bob hercegként élő Nagy Gáborral kell egy színpadon állnia. Nagy Gábor ugyanis szerelme édesapját, Tom apót alakítja. A kedvéért beleírtak a darabba egy rövid, Tom apó tovatűnt ifjúságára és Nagy Gábor egykori szerepére egyszerre utaló szöveget, a közönség reakcióiból pedig kiderül, hogy máig sem felejtették el azt a valamikori alakítást. A Bob herceg azok közé az operettek közé tartozik, melyek inkább a bonvivánnak, mint a primadonnának kedveznek a szerep terjedelmét és jelentőségét illetően, de Rárósi Anita így is bizonyítani tudta, hogy szép hangja alkalmassá teszi a primadonnaszerepre. Bencze Ilona elegáns nagyvonalúsággal alakította az anyakirálynét, Bozsó József pedig jó érzékkel találta el azt a határt, ahol feminin, affektált palotamestere még éppen nem volt túl sok, túl karikatúraszerű. Ugyanez mondható el Mikó Istvánról is Pomponius, az iszákos pap és hűséges barát/alattvaló szerepében. Plumpudding borbélyként Győri Péter is jól egyensúlyozott az ellenszenvesség és a szánni valóság között. Borbély Krisztina szubrettje volt az, akinek a játékstílusa kicsit kilógott a többieké közül, mintha egy képzeletbeli operett-színjátszási ideálhoz próbálta volna közelíteni a szerepet, amellett, hogy kiválóan táncolt.
Pinczés István rendezése nem céloz meg többet, mint hogy a műfajt kedvelő közönség által megszokott és elvárt módon, szakmai tisztességgel színpadra állítsa az operettet, és ezt nagyrészt teljesíti is. A kezdeti döccenőket leszámítva kellemes, szórakoztató előadást láthattunk, és bizony, a műfaj nem túl odaadó híveiként is azon kaptuk magunkat, hogy még másnap délelőtt is „Londonban, sej…” kezdetű dallamfoszlányok hagyták el ajakunkat.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr938004445

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.