7óra7

I'm a lumberjack
7óra7: (4/10)
Közösség: (0/10)

I'm a lumberjack

2010. 10. 18. | 7óra7

Viszony, kapcsolat, érzelmi és értelmi kötődés, érdek és szeretet, nem- és társadalomkritika, szerepjátszás a színpadon és az életben. Ezeknek a kinek érdekes, kinek érdektelen szavaknak a kibontására egytől-egyig tökéletesen alkalmas, sőt ideális Jean Genet stilizált, a történetmesélést kerülő, rendkívül sokrétűen értelmezhető drámája. Radu Dinulescu rendezése azonban úgy tűnik, nemigen tud sok mindent kezdeni ezekkel a szavakkal. Bár próbál.
Hogy tulajdonképpen mit is, arra nehéz választ kapni, egyrészt az előadásból nem derül ki, másrészt senki nem is mondja meg, harmadrészt egyébként nem is biztos, hogy a rendezőn kívül bárkinek bárminemű sejtelme is lenne róla. Neki minden bizonnyal van, ez kétségbevonhatatlanul érzékelhető, azonban ennek visszaadására sajnos egy problémáktól terhes előadást hozott létre: stilizálva van benne a stilizáció.
Ugyanis Dinulescu dramaturg kézfogása és segítő jobbja nélkül kezdte el különböző szimbólumokkal, furcsa színházi és filmes jelekkel, effektekkel, gesztusokkal telepakolni a drámát. Maga az irodalmi mű két cseléd, Claire és Solange folyamatos szerepjátékáról szól, amelyben egymás között felöltik úrnőjük jellemét, kifigurázva a Madame-ot és saját magukat is, megtervezik a kivégzését, börtönbe juttatják a férjét, majd akaratosan ragaszkodva a pillanatok alatt összeomló tervhez, beleragadva a szerepjátszás szerepeibe szinte egymással is végeznek. Szinte, hiszen bár Claire meghal, jelképesen nővére is. És lehetne ezt tovább csavarni, de ezúttal nem érdemes. Mert nem az történt, hogy a rendező megpróbálta kitisztázni a folyamatos szerepjátszás soronként változó, bonyolult viszonyrendszert feltételező játékát, hanem egész egyszerűen egy szado-mazo formába bújtatva akarta azt letudni, kétségbevonható ízléssel rágva a néző szájába az egyébként egyértelműt.
Cselédek, Aradi Kamaraszínház - Zsámbéki Színházi Bázis

Váta Lóránd, András Lóránt, Harsányi Attila
Az igazából elismerésre méltó, hogy Dinulescu nem mereng és gyönyörködik a dráma szépségeiben, de az már nem, hogy ihletettségében hollywoodi akcióhőshöz méltó energiával felvértezve szaladt be egy méretes láncfűrészes-elektromos-robbantós baltával a mélységek őserdejébe, hogy a mamutfenyőtől kezdve az apró kis orchideákig mindent kiirtson. Láthatunk füstgépet, színész által dirigált világítást, kamerát LCD tv-n megjelenő élőképpel, színes lámpákat, ruhakölteményeket, hatalmas fehér, fotós háttérvásznat a nappaliszoba helyét betöltő kvázi tévéstúdióban. Szóval tényleg gazdag látvány, csak a miértek tűntek el.
Pedig a felmerülő kérdésekre a néző bizony várna választ, vagy legalább utalásokat. Például arra, hogy az egyébként női szerepeket miért férfiak játsszák? Elfogadható lenne az elférfiasodott nők közhelyválasztól kezdve sok minden, akár a legegyszerűbb szerepjáték érve is, de hogy ennek az előadáshoz mi köze van ehhez, az egy remek (megválaszolatlan) kérdés. A produkció egyetlen pozitívuma, hogy az amúgy meglehetősen harsányra hangolt, egyébként kiemelkedően céltudatosan dolgozó színészek lelkiismeretesen próbálnak valamit kezdeni szerepeikkel, még ha esélyük sincs bármilyen utat bejárni, vagy bármit is elmondani. Harsányi Attila érzékeny, elnyomott, de keménységet mutatni akaró Claire-t formáz, András Lóránt szélsőségek között cikázó finoman hangolt paródiát igyekszik kerekíteni Madame-ból. Váta Lórándnak viszont már egy fokkal nehezebb szerepe van Solange-zsal, hiszen az önmagának többszörösen ellentmondó, hol vad, hol érzékeny, hol szerető, hol utáló nő mellett még azt is meg kéne indokolnia, hogy miért ő a rendező – ugyanis erre utal a rengeteg technikai kütyüt igazgató cselekvés. Mindhárom férfiszínész a gesztusok szintjén sokszor meglehetős finomsággal kezeli a női szerepeket, és sikerül kitűzött céljuk: férfiként nőt játszani. Csak épp erre a célra nincs indok, hacsaknem a rendező transzvesztitákat akart ábrázolni. Ha így van, akkor akkora sötét foltot képez a produkció, hogy az már-már nyugodtan nevezhető zsenialitásnak.
Cselédek, Aradi Kamaraszínház - Zsámbéki Színházi Bázis

Harsányi Attila, Váta Lóránd
Összességében a drámán elvégzett erdőirtás után, pótolva az izgalmakat, úgy nagyjából tíz oldalanként hatalmas bozótokat sikerült beleblöffölni az előadásba, amiket az ember amint megpróbál megérteni, azonnal felgyulladnak és füstté válnak. A végén pedig nyugodtan el lehet énekelni a Monty Python csoport Favágódalát, hátha segít valakinek a megfejtésben: „Vágom a fát a fejszémmel, / De csak nappal, soha nem éjjel. / Melltartó, bébidoll / És tűsarkú cipő. / Ó, mily kedves viselet, / Oly szívesen lennék nő.”

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr608004665

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.