7óra7

Kétarc
7óra7: (6/10)
Közösség: (8/10)

Kétarc

2010. 10. 18. | 7óra7


Ami előnyére vált a produkciónak, hogy egy jóval kisebb térbe kellett adaptálni mint az azóta megszűnt Nyugati Teátrumba telepített elődjét, s ez áldásos akadályokba ütköztette az alkotókat. Így történhetett, hogy nem csak fénnyel, hanggal és látvánnyal, hanem immár a színházi nyelv segítségével mesélik el a történetet. A díszlet elvonatkoztatott, de a fejezetcímek bemondásával és a következetes térhasználattal egyértelműsített, a civilséggel megalapozott „szerepjátszós” keretet még ha a végére nem is sikerült igazán súlyossá tenni, végigvitt és hatásos, a tabutémákat csak a vállalt mélységig járja körül (mintegy feldobja azokat), ekképpen benne marad a kijelölt stíluskeretben. Tehát azt lehet látni, hogy sok helyen, és következetesen nyúlt bele az alkotógárda a Tavaszébredés stúdióváltozatába, és a kétarcúság „csak” abban mutatkozik meg, hogy ezt nem teljeskörűen tette.

Tavaszébredés

Mihálka György, Kocsis Dénes, Gulyás Balázs, Angler Balázs

Így történhetett, hogy az előadás főleg az első harmadában még jellemzően azt az érzetet kelti, mintha nagyszínpadon lennénk, csak beültettek volna minket az súgólyuk elé. Repkednek az orrunk előtt a videóklippekből randomszerűen kiválasztott koreográfiák, miközben furcsa tinédzserek toporzékolnak vadul, illetve átélnek rettentően. Ez elő-előkerül a későbbiek folyamán is, de ahogyan a történet és a zenék is komorulnak, úgy ennek a fajta öncélú ugrálgatásnak is elapad a táptalaja. Ez annál is inkább üdvös, mert azt lehet látni, hogy amikor volt ötlet az egyes jelenetek átkoreografálásához, akkor azok jelentősebb porhintés, és a „nagy átélés” nélkül is működni kezdtek, sőt: ekkor nem felnőtteket utánzó kamaszok, hanem többnyire a valósággal tényleges viszonyban álló fiatalok álltak a színpadon. Így viszont kérdésessé válik, hogy a bent maradt nagyszínpadi sallangokat miért is nem gyomlálták ki százszázalékosan az előadásból, valamint, hogy mit keres még mindig ott a szüntelenül eresztő füstgép és a hidraulikus színpad, amely bár egy lehetséges (bár banális) formája a kiemelésnek, egymás után négyszer már erőtlen és fájóan közhelyes.

Somogyi Szilárd rendező igazából hagyta, hogy a Wedekind drámájából komponált, hangulatos zenékkel kibélelt, önmagában, már a sztoriból következően is működőképes alapanyag dolgozzon. Ebben a felnőtt társadalom által magukra hagyatott kamaszok próbálják különbözőképpen keresni magukat, illetve a szexualitást, és ezek helyét az életben. Ez a magárahagyatottság pedig deformált és rosszul értelmezett vágyakat, a testet teljesen félreértelmező fiatal felnőtteket eredményez, akik nem tudván mit kezdeni hormonjaikkal, úttalanul tekeregnek fétis és szerelem között. Ebben a felfogásban pedig nagyon is helye van a felnőtt szerepelőkben a Gonoszt magát megtestesítő, és a gyerekeket folyamatos kételybe taszító karaktereknek, akik bár nem bonyolult, de egy nagyon is lehetséges képet festenek a titkokat maguknak megtartó felnőtt társadalomról, és arról, hogy ez milyen módon jelenhet meg a kirekesztett és kiszolgáltatott gyerek szemében.

Ahova most eljutott eljutott a Tavaszébredés, az már betölti azt a funkciót, amit vélhetően eredetileg is szánt neki színház: érdemes bemenni a Raktárszínházba mind a célcsoportnak, mind a kísérőknek, persze igazán csak akkor, ha utána nem a méhecskéről meg a virágról kezdenek tapogatózó beszélgetésbe.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr28004531

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása