7óra7

Megrövidített MÁV-operett-huszárok
7óra7: (6/10)
Közösség: (0/10)

Megrövidített MÁV-operett-huszárok

2010. 10. 18. | 7óra7

Ötletesen és kidolgozottan igénytelen díszlet fogad minket: a látkép minden elemében, afféle minimálrealista módon, a (poszt)szocializmus apró jellegzetességeit jeleníti meg. Ez az a nyomasztó érzés, amit a rendező, Silló Sándor a bútorokba sikeresen belekódolt, ám Parti Nagy Lajos drámájából sokszor elhagyott, és egy pár ötlettel megspékelt vigalmi operettpersziflázzsá varázsolta az alapvetően tragédia és komédia között érzékletesen-markánsan lavírozó, huszerettnek nevezett kontraoperettet. Az iróniával átitatott előadáson szerencsésen átsziporkázzák magukat az író nyelvi csavarjai, miközben a színészeknek köszönhetően néha fel-felsejlik a tragédia is a személyiségzavaros MÁV-drámában.
Sárbogárdi Jolán, az ibusári vasútállomás jegyértékesítője nem is annyira titkon drámaírásra, pontosabban operettírásra adja fejét, amely tevékenységgel a poros mindennapokban elfojtott tehetségét próbálja kiélni. Jolán, aki után anyja titkon lapozgat, az állomásfőnök pedig kacsingat, gyakorlatilag kettős életet él: teljesítgeti a hétköznapi MÁV menetjegy-kiadói munkakör nem túlzottan feszítő követelményeit, és közben betűről betűre, fantáziáról fantáziára dagasztja szeme fénye, Amália és az egyik jegyvizsgálóról mintázott Bajkhállóy kapitány hősszerelmi kalandjait. Jolán fantáziája persze romantikus ponyvaregényeken, hollywoodi giccses melodrámákon szocializálódott, s nyelvi tehetsége is leginkább az irdatlan közhelyhalmozásban és állírai képzavarokban nyilvánul meg, nem csoda hát, ha sem a kiadó, sem az Operettszínház nem nagyon serénykedik művei méltatását illetően. Miközben Parti Nagy Lajos nyelvi játékai egyszerre két szinten hatnak – egyrészt az általunk látott drámát forgatják ki, másrészt a darabban írottat teszik groteszkké –, igencsak erőteljes és nyomasztó emberi drámák bontakoznak ki az értelmetlenség, a sorsszerűség, a reménytelenség és a determináltság mentén, ami leginkább a belső darabnak köszönhető, amiben főszereplőnk fokozatosan éli ki fantáziáját és álmait, amelyek egyre inkább kiélhetetlennek és megvalósíthatatlannak mutatkoznak. Az író ötletesen folyatja össze a két síkot, amelyek reakcióba lépve egymással meglehetősen mély teret nyitnak meg a színpadi értelmezők előtt.
Silló Sándor a kétfelvonásost eggyé húzva a színészek ötleteiből építkezve érvényesülni hagyta az Ibusár cinikus humorát, a tragédiába azonban csak bele-belekóstol, kibontását és okainak keresését nem vállalja magára. A cinizmus a huszárbetéteken tetézik, amelyekben Buch Tibor, mint Bajkhállóy Richard, komor, elszánt, ridegen hősszerelmes tekintettel, minden egyes nyelvi és dalbetéti fricskát külön-külön komolyan véve, kitartott gesztusokkal, nem kevés öniróniával átitatva deklamálja a huszárhérosz naivan butácska és közhelyes történetét. A színész a nótákban is végig tartja a szikár hős figuráját, egy-egy ötlettel téve viccessé és váratlanná játékát. Különösen nagy a kontraszt összevetve valós alteregójával, a kisstílű, ám nagydumájú Kleisermann kalauzzal, akiről két jelenettel fest pontos típusportrét az előadás. Ezzel szemben a másik férfi, aki szerelmes Jolánba, Gusztáv, az állomásfőnök, Bata János alakításában, úgy tűnik, nem képes egészében betölteni feladatát: míg a színész által épített figurába még átszűrődik a humor, és a nyelvi poénok működnek, az állomásfőnök tragédiája, önző, akaratos és durva vágya a nő iránt szinte eltűnni látszik, komikus és mellékes elemmé hervad. Vargányai alakja a dramaturgia áldozata: a szereplő nagyrészt eltűnt a húzások által.
Ibusár

Bata János
Závodszky Noémi azonban még így is – a tragédia és komédia közötti egyensúly megbillenésével – képes megmutatni Sárbogárdi mindkét oldalából valamit, és megfogni azt a kiüresedettséget, amely miatt a MÁV-pénztáros a drámaírásba, pontosabban az álomvilágban kényszerül menedéket találni. Závodszky egy aranyos, szerethető és kedvesen egyszerű lányt fest fel elénk, akiből egyre gyakrabban és erősebben sikít fel a kudarcra ítéltség fájdalma, és annak tudata, hogy reménytelen játékot játszik, azonban mégis, ezek ellenére szeretne hinni. Závodszky olykor gyengének ható énekhangja itt esztétikai szerepet is betölt: ez is Jolán kettősségét erősíti. Feszes és szedett-vedett gesztusok között váltogat a színésznő, miközben beépülve a felidézett jelenetekbe finom öniróniával túlozza el és forgatja ki a naív(nak ábrázolni kívánt) hősnő szerepét. Drahota Andrea Jolán egyetlen olvasójává avanzsálódott kíváncsi anyjaként egy, a drámaírásban afféle csodát látó, ám lánya számára (a múltban) ingergazdag szocializációt nem biztosító anyuskát épít fel, akinek kíváncsisága még az elviselhetőség, az együttélhetőség határain belül mozog, gondoskodása viszont (most már) nélkülözhetetlen Jolán számára.
Ibusár

Buch Tibor, Závodszky Noémi
Győri Gabriella poros, realista MÁV ruhákat és hétköznapi viseleteket rendelt a valóságos síkhoz, míg az elképzelt drámában tündöklő, pompázó, giccset arcátlanul vállaló huszárruhákkal dekorálja ki a szereplőket. Gál Gergely koreográfiái egy-két apró geggel dolgoznak, amelyeket a színészek könnyedén ki tudnak játszani. A Darvas Ferenc által különböző ismert operettdallam-mozaikokból (amelyekben mindig ott forog a MÁV-szignál) egyedien összekomponált dalok hangulatosan hallatszódnak a színpadon, kár, hogy konzervcédéről szól a zene, bár a Pelikán terem kétségtelenül nem igazán tenné lehetővé a szakapparátus működtetését.
Azonban van valami, amitől ez az Ibusár közel sem teljes: az Ibusár megmarad egy történet szintjén, nem kelnek életre benne az érték- és személyiségharcok sem, nem kel benne életre az állapot, nem válik általános érvényűvé az előrelépés lehetetlenségének determináltsága, az utat vesztett szereplők magányossága és céltalansága. A zárásban felsikító Jolán, bár kétségtelenül egyéni tragédia, nem éri el a katarzis magaslatát. Mégpedig azért nem, mert az előadás csak pillanatokra hajlandó tudomást venni az Ibusár mélységeiről, így a motivikai rendszer sarokpontjai felett sokszor elsiklik az ibusári szerelvény. Így a végén, az ablakrolókon átszűrődő fény, bár kétségtelenül hatásos és költői kép, nem tud eléggé kemény, éles és erős lenni. Az viszont elismerendő, hogy kellemes szórakozás és egy-két önfeledt pillanat azért kerekedett itt a hangulatos MÁV szignálos megafonok recsegése nyomán.

A székesfehérvári Vörösmarty Színház legutóbbi kritikánkat oly méltatlannak találta, hogy bár az írás nem személyeskedő, mindössze megítél egy produkciót, és érvel a véleménye mellett, nem kívánták szakmai jeggyel segíteni munkánkat, mondván, ők nem szeretnék, ha mi írnánk az ő tevékenységükről. Ez az ő döntésük, a miénk pedig az, hogy hiszünk abban, hogy a vélemény szabad, a művészi alkotások megítélése pedig a polgári nyilvánosság olyan abszolút vívmánya, amelyet nem szeretnénk igazítani ahhoz, hogy az alkotónak, a színháznak tetszik-e vagy sem annak tartalma. Milyen világ lenne az, amelyben a szolgáltató döntheti el, hogy mit gondolhat róla a közönség? Így a színház közreműködése nélkül váltottunk jegyet erre a produkcióra, és így teszünk a jövőben is, mert ha nem így lenne, oldalunk célját és értelmét, ezen felül pedig a vélemény- és sajtószabadság létét kérdőjeleznénk meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr358003133

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.