7óra7

Nem szoroz, nem oszt
7óra7: (2/10)
Közösség: (0/10)

Nem szoroz, nem oszt

2010. 10. 18. | 7óra7

„Van nekem egy hitvesem, / Ki nem szoroz, nem oszt” – énekli Schneider Mátyás fuvarozó a Kassai Thália Színház előadásában, akinek életét éppen átrendezi, szerteszabja és megváltoztatja a grófi háztól a jelzett feleség által beszerzett lakáj. A bemutató óta nem akadt valaki, aki észrevette volna, hogy amit Schneider úr énekel, az adott szövegkörnyezetben nem stimmel: „Van nekem egy hitvesem, / Ki nem szoroz, csak oszt” – így lenne értelme és oka a mondatnak. Igaz, az előadás nem ezen csak az egy mondaton csúszik el, hanem jószerével az összesen.
Ugyanis némileg érthetetlen, hogy miért játssza el a társulat a Hyppolit, a lakájt: mi lehet az oka, hogy ezt a darabot választotta Korognai Károly rendező? Két esetet tudok elképzelni: az egyik az, hogy kísérletezni kívánt. Mi történik, ha Hyppolit valójában nem tesz a világon semmit, mindössze elszenvedi a Schneider család reakcióját egy arisztokrata gróf levedlett lakájára? Mi történik, ha az arisztokárcia szolgája egy tehetetlen, iránytalan, kedvetlen alak? A Pólos Árpád által játszott Hyppolit valójában nincs reakcióban a környezetével (ahogyan a környezet egyetlen eleme sincs egyetlen másik elemmel sem, Terkát és Nagy Andrást kivéve), ennélfogva képtelen generálni a történéseket, azok mintegy véletlenül és maguktól történnek meg, tulajdonképpen nincs semmiféle szerepe bennük Hyppolitnak. Mindehhez a furcsa kísérlethez hozzájárul még egy degenerált őszhajú punkforma főtanácsos, illetve egy lokálénekes-táncos, aki sem a színpadi mozgás, sem a hangképzés tekintetében nem éri el a nyilvánosságra hozatal legalsó szintjét, valamint egy idiótára vett Tóbiás nevű szolga, aki amolyan vicceskedő fickó, minden poénját tízszeres decibelértéken üvölti el, és még toppant is egyet hozzá. Mindebből könnyen belátható, hogy a kísérlet bizony balul sül el, ugyanis nem születik előadás a dologból, még esetlegességében sem vicces a produkció, s kérdéses marad, miért éppen erre esett a választás.
Hyppolit, a lakáj, Kassai Thália Színház

Kascsák Dóra, Cs. Tóth Erzsébet, Dudás Péter, Pólos Árpád
A másik lehetőség – amely indokolja a darabválasztást –, hogy itt semmiféle kísérletezésről nincsen szó, csupán arról, hogy a közönségnek jó lesz valami zenés darab, ismert poénokkal. Még a szöveggel sem kell sokat vacakolni – ha Schneider úr elfelejti belemondani a telefonba Mimi kisasszonynak a címet, ahol meg kell jelennie, pedig egy konkrét párbeszéd később éppen erről a meghívásról értekezik, s dramaturgiai következményei is vannak az ügynek: sebaj, a néző öntudatlanul befoltozza a dramaturgiai lyukacsokat. Sajnos a létrejövő műben nem lyukacsok, hanem tátongó űrök vannak, egyrészt a fellépők szövegismereti hiányosságainak, másrészt egy ollókezű névtelen dramaturgnak köszönhetően, aki kiritkította a szereplők motivációira vonatkozó utalások verbális ismertetésének jelentős részét, s a rendező nem pótolja ezeket, a megoldás ezúttal is a „közismert sztori – néző következtet” folyamat feltételezése.
Az egyes figurákról értekezni elég nehéz, mivel nincsenek egyéni vonások, a szereplők jelenetről jelenetre változnak, helyzet- és poénfüggő a dolog. Ezalól kivétel Hyppolit, aki következetesen lassan besétál, cövekként állva eldörgi a neki kirótt szöveget, majd becélozva az ajtót, lassan kisétál, és kivétel Deme Róbert, aki Nagy András szerepében heves laza fiú, bár kapkodásában előbb rejtőzik el Hyppolit elől, mint az egyáltalán belépett volna a szobába. Felvilágosult, céltudatos Kascsák Dóra Terkája, bár a bájos eleganciát nélkülözi az alakítás. Időnként határozottan vicces Dudás Péter Schneiderje, igaz, a szöveggel és a koreográfiával érzékelhetően nem kiegyensúlyozott a viszonya. Cs. Tóth Erzsébetnek is, úgy tűnik, van elképzelése az arisztokratákat majmoló Schneiderné figurájáról, de kibontakozni ebben a közegben semmi esélye nincs.
Hyppolit, a lakáj, Kassai Thália Színház

Cs. Tóth Erzsébet, Tóbisz Titusz, Dudás Péter
A képet még jobban árnyalja, ha megemlítem a produkció zenei hátterét: az Eisemann-, DeFries- és Márkus-operettdalokat, illetve kuplékat egy szintetizátoron játszotta fel valaki cédére, aminek következtében kedélyes, ám teljesen lehetetlen Dáridó-hangulat uralja a dalbetéteket. S csak fokozza a hatást, ha visszaemlékezünk néhány különösen egyedi megoldásra: Schneiderné, amint széttárt lábakkal hever Hyppolit előtt, vagy a háló jótékony rejtekéből előjövő Makáts, amint éppen hátulról bele van hatolva Mimi táncosnőbe, vagy a főtanácsos úr, aki erőteljesen belefingik a tiszteletére adott estélybe. Sosem gondoltam volna, hogy ezzel a darabbal kapcsolatban e felsorolás bármely eleme valaha is az eszébe juthat bárkinek.
Mindegy: nem szoroz, nem oszt. Ahogy az előadás egyetlen pillanata sem.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr298002897

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.