7óra7

Orgiaopera
7óra7: (7/10)
Közösség: (0/10)

Orgiaopera

2010. 10. 18. | 7óra7

Disznótornak álcázott, orgiába torkolló korrupciós folyamatot örökít meg Nemzeti Színház Pokoli disznótor című előadása. Márkos Albert zeneszerző és Dömötör András rendező Remenyik Zsigmond művéből szatirikus kortárs operát csinált, nem spórolva ötlettel és kreatív fedezettel, s a posztmodern közeg határozottan jót tesz az 1955-ben született színműnek, mert kideríti róla, hogy urambátyámék, a disznófejű Nagyurak mulatozásának története, illetve áttételesen a materializmus vs. transzcendens hitvita ugyanannyira időszerű (sőt), mint megírásakor.
Az előadás szerencsésen nem veszi magát komolyan, és többszörös stilizációjával (énekbeszéd, jelzésdíszletek, vidéksablonok) idézőjelbe teszi saját magát, amitől azonban a kritikai él csak mind kifentebb lesz. Tulajdonképpen egy disznótor előkészületeit, majd a vágást, a vendégvárást és a vigadalmat kísérhetjük figyelemmel a vidéki potentát gazda portáján, csak éppen nem egy mindennapos szemszögből, Remenyik optikája ugyanis tökéletes kívülállást biztosít, és ehhez az elidegenített színreviteli forma nagyszerű keret. A levágott állatból ugyanis a lélek kiszáll, és a házban marad, s tulajdonképpen a mi szemszögünk az övé lesz.
Ez a nézőpont pedig mindent a maga csupasz valóságában lát. A szívtelen Gazdát, akit csak az egzisztencia, a pénz és a hatalom éltet, amiért (az iskolaszéki elnökválasztásért) mindent és mindenkit – a komaaszonyokat, a feleségét – szívesen feláldoz, bazsalyog és segget nyal, halott anyósát eldugja a vályúba, hogy ne zavarja meg a vendégséget; a feleségét, aki az anyja halálán is túllép, ha az elöljárók fogadását megzavarja, a tudatlan komaasszonyokat, a tehetetlen és kiszolgáltatott szolgát, és a malacorrú Hatalom véglény-képviselőit: a kántort, a bírót és a jegyzőt, akik képmutató szövegelés közben hurkával-kolbásszal-borral puffadásig és hányásig tömik magukat, hogy aztán kiélhessék elállatiasodott vágyaikat – nem kímélve a komaaszonyokat, sőt a gazdaasszonynak és a szolgafiúnak is nekiesik egyikük-másikuk, nem is szólva a háztáji gazdaságban fellelhető állatokról, miközben a gazda örömtáncát járva vendégei beteljesedett öröme okán, maga előtt látja az elnyert poszt összes hozadékát. A nagymértékben karikírozott-eltúlzott jellemek és a példabeszéd-értékű, jelképes történet természetesen nem is lennének értelmezhetőek reális szinten, az elemelésben nagy szerepet játszanak Antal Csaba kiváló, maximalizáltan giccses operettidillt teremtő díszletei és jellemfestő jelmezei. Kis műanyagparasztház-modell áll a műanyagtisztáson, műanyagállatokkal, műanyag-fakerítéssel. A ház lakói vörös bőrből készült huszár- és bőgatyásjuhász-jelmezben, a nők népi motívumokkal túlterhelt, bőrfetisiszták számára bizonyosan ámulatot okozó ruhákban, a fiatal férfiak mindehhez fehér bokazokniban, fehér makkoscipőben, a hatalmasok pedig turcsi orral, malacmaszkkal kombinált vörös alsónadrágban (a bíró például vörös frakkban és tangában) flangálnak, és külön bravúr a disznójelmez.
Egészen remek összteljesítményt nyújt a a zongora, vonósok, fúvósok és ütősök alkotta zenekar, Puskás Péter, Szabó Hunor, Csárics Sándor, Hock Ernő és Jávorka Ádám végig, minden rezdülésükkel, amellyel tolmácsolják Márkos Albert konzekvensen eklektikus, az előadás formavilágát erőteljesen meghatározó és szellemes zenéjét, az előadás teljes értékű szereplői. A színészi munka is magával ragadóan színes és kollektív. A gazdát játszó Gazsó György tehetetlen egyszerűségével, mohó ravaszkodásával, embertelen önzésével, Molnár Piroska a férjében feloldódott, személyiség nélküli gazdaasszonyként, Lázár Kati néhány mondattal és lépéssel földöntúli erőt mutató mesebeli boszorkány-alakításával marad emlékezetes. Az állandó egzecíroztatást megadással tűrő, csupán egy-két arcjátékot engedélyező, folytonosan dolgozó, a kántor általi megerőszakolását is megadóan tűrő szolga szerepében Földi Ádám remekel.
A teljesen hamis énekével félelmet és elrendeltetést sugárzó, majd folyamatos jelenlétével elszánt dacot kifejező Stork Natasa (disznó), kikapós tenyeres-talpas komaaszonyként Mészáros Piroska és Gerlits Réka is teljesen betöltik szerepüket. A fizikai és szellemi gátlástalanságot meglehetősen erős koncentráltsággal és koordinációval kell előadnia Makranczi Zalánnak (kántor), Orth Péternek (bíró) és László Attilának (jegyző), és ők mindent meg is tesznek ennek érdekében. A két, egymást hangilag ellenpontozó vándorló burleszkfiguráját élvezetesen építi fel Szemenyei János és Herczeg Tamás.
A tényleg hatalmas és maximálisan elismerésre méltó kreatív energia azonban egyrészt a rövid és intenzív játék tekintetében néha nem eléggé kifuttatott (nem mindig elég merész), másrészt a végénél megbicsaklik: az előadás kurta-furcsa vége (az utolsó jelenet, a vándorlók újabb felbukkanásától) úgy függ az egész törzsén, mint egy olyan függelék, amivel nem igazán tudtak az alkotók mit kezdeni, erejét vesztve lóg a levegőben (milyen ironikus, hogy éppen egy ilyen képpel ér véget az előadás is, úgyhogy még akár szándékoltnak is nevezhető a dolog, csak éppen nem jó). Az bebizonyosodott, hogy Dömötör András és Márkos Albert képes egy Remenyik-darabból egy majdnem-Pintér-Béla-előadást csinálni, de egyelőre – bár a részteljesítmények igen meggyőzőek – az összhatás még nem annyira komplex, mint lehetne. Ugyanaz érezhető, mint az Aliz!-nál, Dömötör nem tudott eléggé határozott, eléggé merész lenni. A bő egyórás előadás azonban így is remek szórakozás és szellemes formakísérlet, és jó alkalom a Nemzeti nézőinek is, megtapasztalni egy új, friss, szabadabb színházi fogalmazást.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr768003389

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása