7óra7

Sült galambra várva
7óra7: (10/10)
Közösség: (8/10)

Sült galambra várva

2010. 10. 18. | 7óra7

Bámulnak felfelé az emberek. Nem kicsit, hanem nagyon bámulnak: mozdulatlanul, meredten, semmivel sem törődve, tán csak egy-egy pillanatra visszatérve a valósághoz, majd folytatva a feltehetően igen lebilincselő látvány befogadását. Vajon mit nézhetnek? Ödön von Horváth művében a zeppelin repülése lehet a megfigyelés alanya, Forgács Péter rendezésében azonban ez a valami szimbólummá transzponálódik.
Mert ez a nézés, ez a várás-vágyás az, ami meghatározza ide-oda sodródó, az élésbe belefásult antihőseink életét. Kasimir, a frissen munkanélkülivé vált sofőr, illetve Karoline, az ösztönös nő valódi, és ezért létezhetetlen szerelmének nem története van, hanem epizódjai. Horváth tudtán kívül, jócskán megelőzve korát egyfajta kifordított teleregényt, anti-szappanoperát írt színpadra. És talán nem is annyira meglepő, hogy jobban ismeri ezt a közeget, mint a valódi szappanoperák és teleregények alkotói. Forgács, Faragó Zsuzsa dramaturgi közreműködésével alaposan megtámogatva mintha a Szomszédok című irreális publicisztika-sorozat naturalizáltan valóságos kiadását készítené el számunkra: a szereplők egyetlen bezárt emelvényen föl-leszaladgálva, veresre mázolt, finoman szólva eklektikus formavilágú székeken vándorolva (látvány: Füzér Anni), brechtiesre szálkásítva és mai hétköznapokra hangszerelve járják el a válságtáncot.
Kasimir és Karoline
Fotó: Móricz Zsigmond Színház
Mert válság volt, van és lesz. Ha éppen nem gazdasági (bár azt a közhelyet nem ártalmas idefűzni, hogy a szegény embernek mindig válság van), akkor politikai, esetleg érzelmi – netán ez mind együtt. Kasimir és Karoline, és az őket körülvevő emberek mind ezen válság gyermekei, és ki így, ki úgy próbálja kihozni a dologból a legjobbat. A felszínen aljas, ordenáré gazember, Szemes Franz például őszinteséggel: mosdatlan száján csak az esik ki, amit gondol. Ezzel ellentétes stratégia Speer ügyvédé: egyetlen szó sem az, aminek látszik (hallatszik). A cégtulajdonos Rauch úgy gondolja: mindent megvehet a pénzén, amit akar, érzelmet, szeretetet, szerelmet, barátot és barátnőt egyaránt.
Ebben a világban Kasimir teljesen racionálisan taszítja Schürzinger áruházi osztályvezető karjaiba Karolinét: az a világ rendje, hogy a munkáját vesztett férfiból kiszeret a barátnője, hát előzzük meg a sorsot. Így legalább ki lehet próbálni mindent: csakhogy az a minden a semmi, pontosabban az ugyanaz, s nem is véletlen, hogy szinte egyetlen pillanatra sem vesztik egymást szem elől. Ám a szerelmessé avanzsáló, naiv tejbetöknek látszó, ifjú (és nagyon kanos) Schürzinger az előrelépés ígéretéért Karolinét szemvillanás alatt dobja oda főnökének. Lehet, hogy valóban ez – mármint az ön- és közbecsapás – az új idők új szava? Az előadás azt sugallja, hogy igen, hiszen az agykontrollosan hangzó „Napról napra minden szempontból egyre jobban és jobban vagyok” elv jótékonyan eltakarja Schürzinger elől a problémát, és ő az egyetlen, akinek megadatik, hogy kilépjen a sötét-vörös tribünvilágból.
Kasimir és Karoline
Fotó: Móricz Zsigmond Színház
Persze, aztán ő is visszatér a végén. Amúgy néhányan kintről érkeznek be ebbe a világba: a Lulu átemelt Kikiáltója valóságos cirkuszporondot varázsol a nép számára, amelyben nem átalljuk felismerni Gyurcsány (ex)miniszterelnököt, Orbán, Dávid és Fodor pártvezéreket, valamint két történelmi egyház fejét: ők csak megmerítkeznek e világban, csak csinálják a show-t: az általuk prezentírozott Járom az utam alatt felvonultatott tabló egészen katartikus, ahogyan az a kép is, amikor a felespoharakkal leválasztott kis terrárium lakói tettlegességig fajuló vitatkozásba kezdenek, néhány szlogenszerű mondatra redukált világnézetük egymásra olvasásával: mindenki csak mond, és senki nem hall.
Ödön von Horváth darabja így válik az értő és gondos alkotói kézben Zeitstückké, amely nem csalja meg nézőit, nem műveltet a háttérben szereplőivel semmit, csak amikor arra szükség van, és mégis minden egyes eleme működik. A kis fragmentumok Forgács és Faragó kezében összeállnak azzá a nagy egésszé, ami leképezi (bármennyire elkoptatott ez a fordulat) – nem a huszadik század elejének Németországát, hanem a huszonegyedik század elejének Magyarországát.
Kasimir és Karoline
Fotó: Móricz Zsigmond Színház
Ebben a kíméletlen pontossággal összeállított zenei és szövegmontázs, illetve a jól eltalált stilizáció mellett a tökéletes, és láthatóan élvezettel kivitelezett színészi munka is közreműködik. Avass Attila és Széles Zita egymást tökéletesen ellenpontozó-kiegészítő címszereplő-párosa, a felszínen kétségek közt vergődő lelkes kamasz mögötti érzéketlen törtetést magától értetődő természetességgel ábrázoló Horváth Sebestyén Sándor, a nagyformátumúságot a kisstílűséggel mesterien vegyítő gazfickó, Szemes Franz szerepében Olt Tamás, a maga hidegségében érzelmek után vágyódó Rauchot játszó Dengyel Iván, a toprongyerkölcsű ügyvédként Tóth Károly, a modern Tiborcként fellépő Közmunkást súlyosan megjelenítő Koblicska Kálmán, illetve a tálcát egykedvűen-utálkozva körbe-körbehordó Felszolgálónőt alakító Szalma Noémi mellett a társulat minden egyes tagja pontosan felépítetten és megkoreografáltan végzi feladatát.
A feladat pedig nem más, mint várni: anélkül, hogy tennénk valamit, várjuk, hogy a mindennapok elszenvedése egyszer csak, valami csoda folytán átváltozik valami jóvá. Talán a zeppelin helyett ezt nézik a tribünlakók; mit nézik, egyenesen várják, hogy belerepüljön a szájukba – a messze szálló sült galamb.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr938004337

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.