7óra7

Vassza a szabály, kivétel nincs
7óra7: (10/10)
Közösség: (0/10)

Vassza a szabály, kivétel nincs

2010. 10. 18. | 7óra7

Rögtön két színdarabot is magában hordoz a Nemzeti Színház idei harmadik bemutatója. Zsótér Sándor Makszim Gorkij Vassza Zseleznováját – az 1935-ben készült második változatot – és Bertolt Brecht A kivétel és a szabály című tandrámáját fogja össze, és erős ecsetvonásokkal a bal oldali ablakon csillogó fénycsíkos világra borítja: egy olyan világkép jön létre, ahol szó és tett nem találkozik, ahol minden önmagától függetlenül születik, ám mégis mozgatja valami. Itt, a Siklós Mari házában, ahol Vassza Zseleznova élni vágyik.
Az első tétel Vassza Zseleznova, egy hajózási társaság vezetőjének története. Nagy kihívás számára, egyben rengeteg nehézséget okoz a vállalkozás vezetése, miközben az otthoni káosz, a két lánya, a bátyja, a menye, az unokája, a barátok nem hogy nem könnyítik meg, hanem nehezítik az életét. A család, amelyben változást és célt hirdet, valós szándékok nélkül élhetetlenné válik. Lányai gyűlölik, ő jót akar nekik, férjét elítélik pedofília miatt, a bátyja iszik – ahogy gyakorlatilag mindenki – és kiszámíthatatlan, a cseléd pánikbeteg, a titkárnője pedig csak a vagyonára hajt – ahogy gyakorlatilag mindenki –, menye pedig, visszatérve Svájcból, a fiát – Vassza unokáját – akarja visszakapni, megpróbálva az asszony fölé kerekedni – ahogy gyakorlatilag mindenki. A második rész egy kereskedő és egy kuli története: az előbbi elzavarja vezetőjét, és kettesben maradva az utóbbival próbál átkelni a sivatagon, miközben félelmei és előítéletei fizikai nyomokat hagynak segédje testén, mígnem ezek a belső természetes képtelenségek ki is végzik célpontjukat. Az ezt követő tárgyalás pedig összefoglalva és önmagát érzelmezve zárja az előadást, amelynek két része között bár elsőre nincs összefüggés (azon túl, hogy drámaiatlanok – egy az egyben az életről szólnak – és az elemelt ábrázolásmód miatt mindkettőben kiemelten fontos szerepe van a látványnak), az utolsó monológ és az ismét megjelenő film – Eizenstein Patyomkin páncélosa megy végig – megerősítik az eddig csak lehetségesnek vélt kohéziót.
A színészek különböző felfogással és stílusokkal árnyalják az amúgy is szerteágazó, de Ungár Júlia magyar szövegének és lényegretörő, következetes dramaturgi munkájának köszönhetően tökéletesen követhető előadást: a színjátszás minden módja megjelenik itt, a természetestől a túlzóig, a lelki út megjelenítésétől annak legmélyebbre rejtéséig. Vassza látszólag felelősségteljes nő, aki céltalanságában akar jót tenni, Básti Juli játékában tökéletesen jelenik meg a céltalanság, az érdektelenség és az érzelemmentesség, amelyek szem előtt tartásával élővé és a néző számára azonosulhatóvá teszi az élhetetlen és azonosulhatatlan Zseleznovát, aki rémületes következetességgel úgy szeretne polgárrá válni, hogy attól teljesen idegen eszközöket használ fel. Rajta kívül az összes többi karakter váltakozik a színészek között, a szereplők felvonásbeli viselkedése alapján. Így kapja meg egymás után Mészáros Piroska Liza, Ráhel és Anna szerepét, és teszi mindhármukat egy irreálisan hisztis nővé, de míg a cselédlány szerepében egy munkára alkalmatlan melankolikust játszik, addig forradalmárnőként már szenvedélyes és akaratos, végül pedig titkárnőként kétszínű pánikbeteg. Kiemelkedő még Orth Péter Prohorja és matróza, mindkét szerepben tökéletesen illeszti össze a dalokat a mozdulatokkal, és azonosul a céltalanság „carpe diem”-ével. Említhetném még Stork Natasa következetesen végighúzódó ál-ártatlanságát, Varga Mária kemény, számon kérő és racionális jellemét, vagy Bánfalvi Eszter szigorú szenvedélyét, amit legerőteljesebben a kezén heverő Lenin-szoborral tud kifejezni, és meghagyja azt a kiskaput, hogy annyira vegyük komolyan a bábujával, mint amikor egy kisgyerek játszik egy G. I. Joe-figurával – miközben észre sem vesszük az elszántságot. Ambrus Mária díszletének szerteágazó és különféle tereit mindenki ötletesen, plasztikusan csúszva-mászva használja. Frissen összerakott ikeás látszateleganciája és az elrejtőzésre-felbukkanásra alkalmassága mellett olyan az egész, mint egy menhely, vagy mintha éppen a Patyomkin csatahajó matrózpihenőjében lennénk, ezzel együtt kert, iroda, nappali minden gond nélkül jelenik meg, közben folyamatosan terítve be a zseleznovi romlottsággal és rohadással a földet – persze ezt már gondolatilag, ezt jelképezik a hajtogatott vitorlások a világtérképből készült szőnyegen. De ezek csak felületes meglátások: a tér pontos elemzéséhez egy külön tanulmányra lenne szükség. Benedek Mari jelmezei csak Vasszát emelik ki, a többiek csak ingen-gatyán-köpenyen jelzik kezdőbetűvel, hogy kicsodák (illetve Szergej a testére tetovált saját nevének láncába kötődik, Ráhel pedig aranyban-szocivörösben saját maga röhejes paródiáját is mutatja).
A második rész, A kivétel és a szabály szereplői és térhasználata – köszönhetően a tandráma egyszerűsítésének – már némileg könnyedebben befogadhatóak. Igaz, itt már tényleg csak a darab szövegét és cselekményét jeleníti meg Zsótér, reflektálva az első előadásra, folytatva és fokozva annak virgonc és cinikus iróniáját. A szereplők egy kórterem szereplői: Benedek Mari kórházzöld orvost, műtőst, ápolót, illetve alsógatyás ápoltakat állított elő, hogy a tandráma valódi labóratóriumi körülmények között játszódjék, betöltve transzparens szerepét. Ezúttal László Attila és Mátyássy Bence remekel. László pár gesztussal festi fel a megalomániás, de komplexusos Langmann kereskedő jellemét, aki ugyanakkor rendkívül céltudatos, ám látszólagos okossága kizárólag a félelmeiből táplálkozik. László izzadtság nélkül veszi a posztmodern commedia dell'arte fizikai akadályait: hanghordozását széken, sőt kézenállva is tartja. Mátyássy Bence energiát nem sajnálva és fizikát meghazudtolva száguld kuliként, következetesen építi fel és viszi végig az ázsiaira formált teherhordóját. Ereje bólintásában van, amit mindig ugyanúgy hajt végre, de pontosan ez a varázsa. Stork Natasa vezetője természetességgel áll ki az igazság mellett, de csak annyit tesz mindenért, amennyit fontosnak tart, Miklós Marcell fogadósa az érdekember mintapéldánya, Szabó Kimmel Tamás pedig a Hatalom képviseletében finom, számító túlzással, de természetes viselkedéssel vezeti bíróként a tárgyalást, és bár kiáll az állítólagos igazság mellett, ugyanazokkal a gesztusokkal fordít mindent a visszájára. A körítés itt már rendkívül letisztult: kartonpapír ívekkel borított talaj, és pár erdőnek állított ívguriga képezi a látványt. A földtérkép-padló a kaland során szép lassan tisztul meg, vagyis, ahogy haladunk a sivatagban, fokozatosan nyílik meg az egész világ, és borítja be az előadás pora, miközben az érthetetlen alapfelvetéstől – „lássátok idegennek, ha nem idegen is” – és a természetes alaphelyzettől eljutunk a záró tárgyalásig, ahol az ismét felcsendülő játékosi kezdőmonológ felismerteti, hogy nem biztos, hogy jó így, hogy megszoktuk a szart. Eddig a szabály.
A kivétel az előadás: két olyan alkotás, ami mégiscsak nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz. Az odesszai felkelés és mészárlás után vagyunk, amikor a cár és annak katonái legyilkolták a felkelőket, majd megkésve ugyan, de őket szétzúzta a Patyomkin páncéloshajó, amelyet azonban a hatalom mégis megsemmisített, hogy azt a hatalmat később elsöpörje egy felkelés, amely a korábbihoz hasonló vérdiktatúrát hozott létre, és így tovább. Ezt idézi Szabó Kimmel monológja: a katonák (a rendőrök), akik pusztán félelemből lőttek a tömegbe (támadnak a tömegre), azért féltek, mert jogosnak tartották volna a másik oldalon álló emberektől, ha nekik mennek. Mi történt nálunk két éve? és mi történik lassan minden egyes ünnepnél? Kivétel vagy szabály? Szabály. Zsótér egyet mond: dobjuk le a konvenciókat, az előítéleteket, a kalkulációkat, az ostobaságokat, amik, amíg mással foglalkozunk, mint ami a dolgunk, jönni fognak. Nincs baj, ha valaki nem akar változást, de ne állítsa az ellenkezőjét közben.
Vassza története a szabályos életet festi le, amiben nincs semmi ráció: puszta felszín, önáltatás, céltalanság és frázisok hangoztatása, amiknek aztán az ellenkezőjét tesszük meg. Ezt értelmezi a második rész, ami egy önmagában is működő gondolatot jelenít meg: megszoktuk a rosszat és csodálkozunk a jón; elfogadjuk, ha valami nem úgy történik, ahogy szeretnénk, vagy szerintünk kéne, és azon problémázunk, ha igen. Nem véletlen: a két rész, mint ok és okozat fűződik egymáshoz: a család története az életkép, a sivatagi kaland pedig annak az irányítója. Nincs célunk, hiszen tetteink nincsenek összhangban szavainkkal, amik nincsenek összhangban velünk, nem tudunk mást, csak szabályok szerint létezni, hiszen akkor meg kéne fogalmaznunk önmagunkat és a világhoz való viszonyunkat, ehelyett csak formák szerint reagálunk, a kivételtől pedig félünk, és észre sem vesszük (vagy nem vesszük észre azt, hogy annak kéne lennie). Nem véletlenül csendül fel ismét Krjukov Patyomkinhoz komponált, indulószerű zenéje: várhatjuk azt a hajót, ami megment minket, de ne felejtsük el, mi történt Oroszországban, mi történik mindig, amikor csodát várunk. Mások nem vívhatják meg a mi harcunkat, a tettek nem fejezhetőek ki szóban. Szabály.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr978004227

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása