7óra7

Vesztesek és vesztesek
7óra7: (9/10)
Közösség: (0/10)

Vesztesek és vesztesek

2010. 10. 18. | 7óra7


A csapat munkája példaértékű, egy-két apró kivételtől eltekintve ugyanis sikerült teljesen elegyengetni a darab gyenge pontjait, nem sajnálták kidobni sem a kevésbé hatásos, sem a nem eléggé működő momentumokat, sőt: az előadás végét sem kímélték, aminek eredményeképpen egy olyan előadás készült el, ami hű lenyomata annak a társadalomnak, ami itt, a Kárpát-medence közepén, a rendszerváltás óta az elmúlt 19 évben formálódott. Mert mit mutat a Magyar a Holdon: időleges nyertesek és örök vesztesek körforgását, olcsó külsőségek hangsúlyosságát, a valódi értékek elfeledését, a hangzatos, semmitmondó lózungok diadalát az egyenes beszéddel, a formálódó gondolatokkal szemben.

Császárné Rotten Edit, volt énektanár a Kodály-módszer híve. De ki az a Kodály? Itt mindenki plasztikslágeren, műmulatóson ropja. Mi szükség van Császár Sándorra, aki becsületesen kitanult egy szakmát, és dolgozna, ha egyszer ötvenéves elmúlt, és ezért nem fogja alkalmazni soha senki? Lehet-e show-elemként bánni emberek nyomorúságával, a nyeremény reményében embertelen és megalázó dolgokra kényszeríteni őket? Ha egyszer ez Az igazság ára, miért ne lehetne ebben a világban? És Priblik Olivér hiába tanulta be és mantrázza hatásosan a futuringtréning pszichologizáló manipulációs monológját (mert a válaszok determináltak a látszólagos beszélgetésben), ő is átmegy a minőségellenőrzési kontrolling mutatóelvű kimutatásainak tesztjén, és megbukik.

A látszólagos komédiázásban, hangozzék bármilyen közhelyesen, igaz: magunkon nevetünk, mi nem vagyunk képesek feldolgozni a stresszhelyzeteket, mi is kényelmes önámításba burkolózunk, a problémák kibeszélése helyett klímateszteket és konyhapszichológiai kérdőíveket töltögetünk ki, és észre sem vesszük, hogy a megoldás lépései helyett a szőnyeg alá söpörjük a lényeget, amivel elősegítjük a kontraszelekciót, engedjük eluralkodni azt, ami minden gondunkat okozza, és miközben tisztánlátásunkat gőzerővel homályosítjuk elfele, észre sem vesszük, hogy elveszítjük a szabadságot, hiszen ha nem látjuk a lehetőségeket, választani sem tudunk köztük. Szép lassan mi is Dr. Itti Zigótává válunk. A nevetésbe keserűség vegyül, nem kevés.

Igyunk egy jaffát! ► (ugr)

2008. december 30.


A reménytelen magyar Éden

A Nézőművészeti Főiskolából már jól ismert alkotógárda Csákányi Eszterrel kiegészülve egy szombathelyi – teltházas – ősbemutató után a Magyar a Holdonnal Budapestre érkezett. Finom kifejezés, ha azt mondom, hogy nagyok az elvárások. De elöljáróban csak annyit, hogy azoknak szinte teljesen megfelelnek, egy majdnem minden pontjában tökéletesen kivitelezett, átgondolt, energikus előadást láthatunk, melynek ismét nagy csapdája, ha valaki kizárólag szórakoztatónak tekinti, hiszen tartalmilag rendkívül gazdag alkotás, melyen most, mint magyarok vehetünk részt, és versenyezhetünk az ingyenes holdutazásért.

Egy apró, a frissen bemutatott előadásokra jellemző problémát gyorsan kibontok, és később már nem fogok foglalkozni vele. Az előadás után – mind a kétszer – hiányérzetem volt. Sok keresgélés után arra jutottam, hogy egyszerűen érnie kell, a színészek még nagyon parányit többet játszanak, mint ami szükséges (kitoltak magukkal, mivel eddig jók voltak, ezért számon kérhető rajtuk a szinte tökéletes játék). Ettől olyan, mintha picit szétesne a produkció, pedig csak érnie kell. Hátránya, hogy így nincs erős katarzis, de visszagondolva, már egészet ad. A katarzis, pedig idővel, majd jönni fog, ha beért.

A közvetlenség most is nagy szerepet kap. Ki az, aki elégedett az életével, aki nem akar rajta változtatni? – hangzik szabadon idézve Priblik Olivér felszólítása, amivel mi is szereplőkké válunk: identitásunkat meghatározni nem tudó, elkeseredett, reménytelen magyarokká, akik most kapnak egy lehetőséget, hogy változtassanak ezen. Már nyertünk, de ha sikerrel vesszük az elődöntőt és a döntőt, mi mehetünk a Holdra, mint első telepesek, az új jövőt építeni. Közben megérkezik a Császár házaspár, akik a harmadik kérdésre helyesen válaszolva – az első kettő reménytelenül megválaszolhatatlan, bejutnak a döntőbe, a következő kérdéssel pedig a vállalkozó szellemű, leleményesebb játékos közülünk kerülhet színpadra, ahol megmérkőzhet a döntőben a házaspárral. A győztesek természetesen Császárék – ne is akarjuk tőlük elvitatni a főszerepet, bármennyire is szerepelhetnékünk van, érjük be ennyivel –, akik tesztek, győzködések, a Hiumnusz átértékelése és újrafogalmazása után, egy optimistábbá alakított tudatalattival, valamint Tiborg – a megszólalásig emberre hasonlító robottal – segítségével az űrbe indulnak, mint a magyarság új lehetősége, remélve egy szebb s jobb jövőt.

Teleportálással indulnak a Holdra, egy végig jelenlévő kapszulában, aminek során a vetítővászon elnyeri funkcióját egy röhejes, ugyanakkor az egész szempontjából szándékosan komikus háttérrel (látkép: Nagy Fruzsina, Juhász András). Ez egyszerre képes láttatni a teleportálást, a Hold kietlen táját, és a vetélkedő díszleteként funkcionálni, végig jelezve és éreztetve azt a frusztráló ürességet, ami az előadás sajátja, amit a színészek, a karakterek életét jellemző öltözékben – ami hol leszedált, hol stilizált – (jelmez: Nagy Fruzsina) megfelelő szinten töltenek be.

Az előretekintés nem jósol sók jót: eleve determinálva vagyunk – persze az is lehet, hogy nem. Ez az utópia, illetve antiutópia – hiszen végeredményben egy reménytelen jövőképet ad - fokozatosan a karakterekből bontakozik ki, akik amúgy tipikusan magyarok. Priblik Olivér, a Humán Rekreációs Hivatal futuring tréning vezetője – abszurd egy felvezetés -, az új lehetőség felajánlója, aki, mint afféle kísérleti patkányokkal játszadozik velünk. Scherer Péter az utolsó megmozdulásáig ellenszenves, bicskanyitogató játékot valósít meg, nem foglalkozva az emberi érzésekkel, csak be akarja bizonyítani igazát: hogy nekünk itt a Földön nem sikerült, el vagyunk szúrva, itt az ideje másfelé keresni és hogy az ő alternatívája a jó megoldás, kövessük őt, mint vezetőt. Egyik kísérleti alanya Császár Sándor munkanélküli, volt alkoholista, társadalmi szempontból haszontalan ember – hiszen csak a pénzt viszi -, szabadidejében egy lakótelepi lakás parányi erkélyén gondozza a tejfölös dobozba ültetett növénykéit. Mucsi Zoltán játékában megtört, tehetetlen, a külső információkat feldolgozni nem tudó ember, tökéletes ösztönlény, aki az évek alatt a végletekig eltompult. Nem is érti a történteket, csak sodródik az árral, próbál reménytelenül megfelelni, végrehajtani mindent, amire a felesége, Császárné Rotten Edit – a másik alany -, egy volt általános iskolai énektanár (a Kodály-módszer híve), szintén munkanélküli, reménytelenségét és értelmetlen életét kétségbeesetten megélő ember, rábólint. Csákányi Eszter emocionális lényként valósítja meg a figurát, akinek érzései nem valósak, a reménytelenség, önsajnálat határozza meg őket. Férjénél annyival intelligensebb, hogy sokadik elmagyarázásra értelme fölragyog, és képes felfogni, hogy mit kell tennie jobb élete érdekében. Kettőjüket a közös sors köti össze, ha sikeres emberek lennének, feltehetően szóba se állnának egymással, most viszont kiüresedett életükbe egy új, közös élmény költözik: körvonalazódik a remény, és a maguk módján pár percig boldogok. Amiben Lunar XT 3000, Tiborg segíti őket. Katona László robotmozgása először pontos, és töredezett, de fokozatosan esik szét, a zárás őt igazolja: az előadásban is ember, aki arra lett „programozva”, hogy konfliktust idézzen elő a házaspárban. A szórakoztató center, magára engedi Dr. Itti Zigótát, egy növény alapú létformát, aki nem ismeri a lélek fogalmát, és így nem tudják neki elmagyarázni, hogy kik vagyunk. Nincs fogalmi mentségünk.

Zigótával az abszurd kezd tetézni, és következik a deus ex machina-szerű, Tasnáditól már jól ismert végjáték. Az egész csak kísérlet, holdutazásos szimuláció volt, egy Paradicsom-idézés, amelyet a nő a kíváncsiságával, elégedetlenségével ismét tönkretett. Újra kivettettünk az Édenkertből - de ez becsapós rész, hiszen eleve bukásra voltunk ítélve, hiszen ez csak egy kísérlet volt, nem is maradhattunk volna ott.

Innen, pedig mindenki bogozza ki maga. Egy politikai, vallási, abszurd magyarságkeringő ez, ahol a hatalom – mondjuk ki – a politika és a trendi kulturális mainstream a saját elképzeléseit erőlteti ránk, amit valaki felfogni se tud, valaki beletörik, valaki pedig tudtán kívül segíti. Egyszerre múlt- és jövőkép, hiszen egy kísérletben megidézik a paradicsomi létet, de a Hold bevonásával közeli jövővé válik; tekintsük közhelyesen egyetemesnek, ne kötözködjünk, kapcsolódjunk ki, sodródjunk az árral, hiszen műfajában komédia ez, nem kell rögtön belehalni, ráérünk utána kérdezni és válaszolni. Itt a lehetséges kiút, hogy ezerötér' veszünk köveket, és tovább ringatjuk magunkat nem létező álmainkban, ahogyan Priblik Olivér javasolja. Ahogyan „Balsors, akit régen tép…”: élünk, reménykedünk, hogy „…Jövőre jó lesz nekünk…”, és közben valahol Románia és Szlovákia szomszédságában, körülményeinket elfogadva és mindenbe beletörődve sorsunkat éljük. Pedig csak játékosan kéne komolyan venni az életet, ne legyünk Magyarok a Holdon, legyünk csak úgy, egyszerűen: magyarok. De mitől is vagyunk magyarok? És emberek? ► (nya)

2008. március 7.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr28003943

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.