7óra7

Nyár, ősz, tél, tavasz
7óra7: (8/10)
Közösség: (10/10)

Nyár, ősz, tél, tavasz

2010. 10. 29. | 7óra7

Anconai szerelmesek, Komáromi Jókai Színház

Majorfalvi Bálint, Tar Renáta, Olasz István, Bandor Éva, Nagy László
A hetvenes-nyolcvanas évekből egy barokk vígoperába átültetett közegben a túlzó giccs szinte természetesnek tűnik, amivel máris könnyebb elfogadni a meseszerűen egyszerű karaktereket és a sztorit, amely egy komplett brazil szappanopera és egy amerikai családi vígjáték sűrített elegye, melynek konkrétumait a csattanó okán most fedje jótékony homály, de a keresztbe kasul szerelmes idősek és fiatalok kavalkádja végül nem bizonyul gordiuszi csomónak, hiába tűnjön úgy egészen az utolsó pillanatig. Lévay Adina rendezése pontosan érzi a stílushatárokat, és szeretetteljesen mozgatja benne szereplőit, felruházva őket azzal a képességgel, hogy minden harsányságuk és tomboló egyszerűségük (hovatovább butaságuk) ellenére is megszülessen valamennyiben egy olyan pillanat, amellyel túlmutat önmagán, ahogy a dalbetétek is megszűnnek bárgyú muszájszámoknak lenni, és valódi hozzáadott értékként tudnak megjelenni az előadásban. Ez az Anconai szerelmesek a szerelem állandóságáról úgy mesél, hogy közben mindvégig jelzi: ez nem az élet, ez egy mese, amit ezúttal nem csupán kellene szeretni a nézőnek, hanem lehet is.
A színészek pedig egytől egyig értik és érzik a közeget, végig megtartják az ízléses paródiát, legyen szó az évei számához nem éppen passzentos kangörccsel szerető kujon Tomaóról (Horányi László), a kedves pancser Giovanniról (Olasz István), a túlfűtött libidójú Dorináról (Bandor Éva), a nagymamát a szeretőhiánnyal jól vegyítő Agneséről (Varsányi Mari), vagy a kamaszosan rózsaszín Luigi (Majorfalvi Bálint) és Lucia (Tar Renáta). Markánsan abszurd, s így különösen szórekoztató jelenség Nagy László karmestere: ellenállhatatlan annak a pillanatnak az általa közvetített fennkölt komolysága, amikor három hattyúgiccset terelget át az egyik dalbetét mögött. Talán csak Holocsy Krisztina nem tudja frappáns formába önteni a szerelmét elvesztő Drusillát. Kitűnik viszont az egyébként egységesen jó játék közül Holocsy Katalin debreceni „ungárézéje”, Viktória: megtalálja a közös hangot a tájszólás, a butácska kislány és a piros-fehér-zöld között. De az este legmaradandóbb alakítása mindenképpen Lucrezio, akinek megformálásában Ollé Erik minden mozdulatában és hangsúlyában és hangszínében kidolgozott és konzekvens, valamit arra is képes, hogy ebben a butácska történetben a szerelem valódi húrjait is megpengesse, boldogságának minden rózsaszín máz nélkül tud örülni egy komplett nézőtér.
Anconai szerelmesek, Komáromi Jókai Színház

Olasz István, Ollé Erik, Horányi László
Hársing Hilda dramaturgiai ollója is mindössze egy Tomao-Dorina tangóbetét erejéig engedékenyebb a kelleténél (nem nagyon tudni, hogyan kerül éppen akkor éppen oda), egyébként frappánsan tömöríti és értelmezi a színpadon történteket, aminek végül is mi örülünk a legjobban. Van min szórakozni. Van minek örülni. Van mit szeretni. Talán ennél többet nem is kívánhatunk egy könnyű nyári estére. Sőt: akár tavaszra, őszre és télre is igen jó választás.
(2010. július 26., Esztergomi Várszínház)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr508004663

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.