7óra7

Mindenki prostituált
7óra7: (8/10)
Közösség: (0/10)

Mindenki prostituált

2010. 11. 05. | 7óra7

Ez a Traviata szigorúan nem a Kaméliás hölgy, hanem _egy_ Kaméliás hölgy, annak átdolgozott, egyszerűsített, sűrített változata, ahol a _viszonyokon_ van a hangsúly. A történet maga igazából meglehetősen rövidke, hétköznapi, de kompakt. Láthatunk egy párt a színpadon, ahogy mechanikusan, önismétlésbe fulladva élik a mindennapjaikat, majd a nő találkozik egy férfival, aki teljesen felkavarja, miközben a párkapcsolata látható módon is kihűl, és bár ő kitörne, végül mégis beleragad a régi életébe. Persze a nő, aki Marguarite Gautier, a kaméliás hölgy maga (csak a beazonosíthatóság kedvéért), mindeközben rengeteg kalandon, rengeteg keresésen esik át, férfiról férfira csapódik, ahogyan nőtársai is. Hiszen itt a félreértés, a huzavona nem szolid kiabálás a konyhában, hanem folyamatosan visszatérő, mindig jelen lévő, szinte eleve elrendelt, globális nemek közötti háború.

Persze Bozsik Yvette koreográfiáiban nincs valós ütközet, hanem állandósult elnyomás van. A nők érzékeny, érzéki lények, aki tökéletesen alkalmatlanok bármiféle döntés meghozatalára, simulékonyak, hajlékonyak, ami olyan mélyen ivódott bele lényükbe, hogy minden varázslatosnak tűnő nőiségük _mechanikussá_ válik. A férfiak pedig hidegvérrel kihasználják ezt, élnek vele, dobálják a nőt, ráncigálják, az ujjuk köré csavarják, nem mintha ők jobbak lennének náluk. Erről szó sincs, csak erősebbek – talán –, és ugye ők a vezetők – talán –, de ez csak puszta megszokás. Így pedig igazából nem léteznek a nemek. Pető József és Vati Tamás tere, a négy kis panellel és a fekete függönyszerű körítéssel lényegre törően fejezi ki ezt a kiismerhetetlen, váratlan eseményekkel teli, folyton mozgó, kegyetlen játékot.

Ebben szeretne egy nő valahogyan létezni, Marguarite Gautier, vagy a kaméliás hölgy, vagy nevezzük bárhogyan. Benne felmerült az igény egy normális kapcsolatra. Krausz Alíz végig alávetve magát a koreográfiáknak, az őt irányító férfipartnereknek, minden mozdulatában, a legapróbb gesztustól a legnagyobb piruettig, ezt az éledező, szenvedélyre vágyó nőt fejezi ki. Mellette Vati Tamás férfija hidegen, pontosan, néhol érzelmeket is imitálva testesíti meg a börtönt magát. Gombai Szabolcs bár mozgásában könnyedén hozza be az új reményt, a táncos azt is pontosan érzékelteti, hogy karaktere mögött nincs valós szándék, csak kalandvágy. A többi táncos pedig végig következetesen és egyedien adja át az előadásnak ezt a reménytelien reménytelen hangulatát: a nők mind a legkülönfélébb módon hajlékonyak, a férfiak pedig totálisan öntudatlan irányítók.

Philippe Heritier egészen különleges miliőt teremt a színpadon az elektronikus zenével összefolyatott, egybejátszott, mixelt operarészletekkel, amik között a misztikusságot, kiismerhetetlenséget sugalló effektek teremtenek átmenetet. Néhol a gyári megafonzene vezet rá minket az események mechanikusságára, néhol pedig líraian lágy dallamok igyekeznek emberi érzelmeket teremteni, de eközben végig sodornak minket a ritmusok. És ez végig kitart, még ha az ötletek között ritkán is akad igazán csattanós (a bordélyház közepén meditáló pár például kifejezetten az).

Hol a vége? Jön a következő lány. Vele is ez történik, majd jön megint és megint. Senki nem mer kitörni. Miért nem meri senki egy pillanatig se komolyan venni azt, amiben él? Egyáltalán akarunk mi valamit a másiktól, vagy csak úgy van? Vagy van és van mellett még pár? Ez meg így _prostitúció_. Vágyódunk közben másra is? De akkor vágyódunk igazán? Vagy csak a szex? És az így jó? Hagyjuk, hogy van-e értelme, a kérdés annyi: jó ez így, ahogy most van?

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr878004729

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.