Ha éppen egy szellemesen, ötletesen elmondott, varázslatos mesével találja szembe magát, akkor talán a világ legjobb dolga. A lehetőség pedig adott, hiszen a Varró Dániel által írt Túl a Maszat-hegyen az Ódryn, illetve a Jászai Mari Színházban és a Bábszínházban is bebizonyította már, hogy képes életre szóló tudatalatti élményt nyújtani a felcseperedéshez. Muhi Andris álmatlan álma, amiben felkerekedik, hogy megmentse Maszat Jankát Szeplőtlen Szilviától és a Paca cártól, meg hogy eldöntse az örök harcot a mocskos pacaság és a steril tisztaság között, egy örök, gyermeki kaland jóság és rosszaság között. Tanulságokkal és mindennapi eseményekkel, szófordulatokkal telve pontosan olyan, amilyen egy fantáziáját még nem elhagyott kisember világa.

Nem úgy, mint Szilágyi Regina rendezése, a kaposvári színészhallgatók tolmácsolásában. Ebben az előadásban minden pontosan az ellentéte annak, mint aminek lennie kellene. Ötletek csak elszórva kísérik az eseményeket, a szójátékok pedig lecsengő, erőltetett poénkodássá válnak, ami köszönhető annak, hogy a másfél órásra húzott történet lényegét valaki benne felejtette a mesekönyvben. Mintha a rendezőnek egyáltalán nem lenne semmilyen szándéka a _Túl a Maszat-hegyen_nel, mintha azon túl, hogy valamiféle hajnali unottságtól és fáradtságtól ittas matinénak a színpadra állítását kipipálja, nem akarna semmit. A gyerekek pedig, egy-két „Ő kicsoda?” felkiáltástól eltekintve, csak bámulják a színpadot, mintha valami hatalmas, tőlük millió-billió kilométerre lévő háromdimenziós képernyőt néznének, ami annak ellenére, hogy újdonság az életükben, egyáltalán nem érdekli őket. Miért is érdekelné, hiszen teljesen _ki lettek felejtve_ a meséből, ahogyan a mese is.

Annak ellenére, hogy a színészhallgatók próbálkoznak interaktivitással, figyelemfelkeltéssel, alapos dramaturgiai munka hiányában egyáltalán nincsenek azonosulható, egymással szemben álló felek a színpadon. Ugyan van életre való, kalandos lelkületű Muhi Andrisunk, van aranyos, lelkes Maszat Jankánk is, és még sorolhatnánk a sztereotípiáknak kisebb hibával ugyan, de alapvetően megfelelő alakításokat, igazából nincs értelme, mert mindegyiket áthatja a hangulat hiányában eluralkodó vontatott tempó, a túlmozgásosság, az elnyújtottság, amit a színészek nem tudnak ellensúlyozni. Ha vannak is színészi ötletek, apró játékok, azok mind végtelenül hosszúnak tűnnek (például a sötét balerina jelenete), vagy pedig annyira túlcsináltak és igénytelenek, hogy gyakorlatilag leesnek a színpadról (ebből a legkiemelkedőbb a kalózok ritmustalan, teljesen stílus- és meseidegen csápoló rappelése). Bodor Judit díszletének, jelmezeinek, bábjainak szín- és alakvilága egyébként abszolút hoz egy meseszerű világot, de úgy tűnik, ez egyáltalán nem mozgatta meg a rendező fantáziáját.

Arról nem is beszélve, hogy Presser Gábor játékos, édesen fülbemászó dallamai az alulhangszerelésnek hála ott maradtak valahol a kottában, két előjegyzés között. És ahogyan ezek a szegény árván hagyott izgalmas hangok ott maradtak egy füzetben, ugyanúgy hevernek Varró Dániel sorai is a mesekönyvben, amit a gyerekek valószínűleg sokkal szívesebben hallgattak volna meg anyutól vagy aputól egy esti felolvasás során. Olyankor jó gyereknek lenni. Amikor pedig egy efféle matinét tesznek eléjük, akkor nem annyira.