7óra7

Kicsapni a biztosítékot
7óra7: (7/10)
Közösség: (0/10)

Kicsapni a biztosítékot

2010. 11. 14. | 7óra7

A Yorick Stúdiószínház előadásában a világ túl van pörögve, fények, hangok szinte pillanatnyi érzékelési lehetősége jelzi a közeget. Nem véletlen, hogy ez a közeg egy eszközök nélküli, teljesen csupasz tér. Minden esetleges, ahogy a három szereplő is teljesen véletlenül találkozik a "Space" nevű szórakozóhelyen. Egyedül vannak, nem is tudják, minek a reményében mentek, sőt azt sem tudják, hová ("A »space« majdnem ugyanúgy hangzik, mint a »face«.") De muszáj ott lenniük, valakik között lenniük, keresni kell a mintákat, keresni kell a trendeket, különben lemaradsz, lehagy a világ, és a magány elviselhetetlen – a társas magány, az atomizálódott tömeg legalább annak az ígéretét hordozza, hogy másnak is ugyanilyen élményei vannak. Ennek köszönhető, hogy ők hárman megtalálják egymásban a rokonságot, és elhatározzák, hogy valamit tesznek.

Az előadás a dráma csupaszon megmutatott párhuzamos monológjai segítségével hoz létre egy pillanatfelvételt a _valamit tenni kell_ igényének pillanatáról. A szereplők – totális antihősök – pedig arról tesznek tanúbizonyságot, hogy nem lehet mit tenni. Ők megpróbálják megállítani a rohanást: "Stop the tempo!" - kiáltják, és lekapcsolnak egy biztosítékot. És az az egy pillanat sötét, az az egy pillanat csend, amikor felszabadulnak a mindent uraló tempó nyomása alól, a minta nélküliség döbbenete, az emberek önmagukban való létezésének szinte sóhajnyi momentuma édes meglepetés. Szinte kábító, hatásosabb, mint valami tudatmódosító szer.

Stop the tempo

Nem cserélnek telefonszámot, nem válnak "barátokká", csupán szövetséget kötnek. Nem is egymással, hanem ezzel a semmihez sem hasonlítható mámoros pillanattal, a meglepődés perceivel, amikor a világ mintha megnyugodna, amíg a biztosítékot fel nem kapcsolják újra. Mivel akkor elölről kezdődik a rohanás, a megfeleléskényszer, a társkeresés, a mindennapok feszítése. Ezért újra kell az élmény. Tudják, hol találhatnak egymásra. Játszani kezdenek, vagyis: élni kezdenek. Hírt adnak magukról a világnak. De a világ nem viseli el a játékot.

Sebestyén Aba rendezése, bár a biztosítékot egyáltalán nem csapja ki, a maga teljesen egyszerű, szinte kizárólag a színészekre épített, jó ritmusú rendszerében érzékletesen képes ennek a társas magánynak, illetve az "akció" okozta hirtelen önfeledtségnek az átadására. A három színész, Kiss Bora, Csíki Hajnalka és Bányai Kelemen Barna egyszerre képesek fiataltípusokat és egyéni jellemvonásokat megmutatni, s végig fenntartani az érdeklődést azzal együtt, hogy szinte kizárólag stilizált monológokat és dialógusokat látunk. Ebben nagy szerepe van Boros Kinga dramaturg jól tagolt szövegének, illetve Kónya Ütő Bence hangszerelésében egyszerre punkosnak, harmóniára vágyásában töredezettnek, összességében afféle segélykiáltás-szerűnek ható Bizottság-daloknak.

Stop the tempo

S hogy mi a vég? Pontosan tudjuk: nincs kitörés. Pedig kell, hogy legyen. De ahhoz többen kellenének, csak nem hiszik el, hogy nincsenek egyedül – ehhez az kellene, hogy ne féljenek az egyedülléttől. Ki kellene csapni minél több biztosítékot.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr298004743

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.