Interaktív előadás - hangzanak Bálint András kezdőszavai -, de jelen esetben ez azt jelenti, hogy ő beszél, mi pedig csöndben figyelünk. Olyan párbeszéd, ahol a néző meghallgatja az előadót, aki hol sétál, hol a széken ül, vagy csak egyhelyben mereng, harcol, küzd. Mi, nézők egy, a színpadon beépített körben foglalunk helyet, teljes fényben. Nincs senki eltakarva, mindenki lát mindenkit, és Bálint András is minket. Nem bújócskázik a sötétben, nincs függöny, nincs mit szégyellni, rejtegetni, mindent láthatunk, mindent hallhatunk, ahogyan ő is. Ez az erős forma jelzi, hogy itt most eltűnik színészet és színház, leegyszerűsödik a közlés fogalmára, melyben bár megmarad a játék, pusztán a fantázia szintjén lesz jelen.

Bálint András ehhez a különleges helyzethez mérten, fokozatosan fektet bele egyre több és több energiát a jelenlétébe, és lassan, finoman mossa össze a valóságot és a színházat elválasztó elemeket, a Radnóti és őközte lévő különbségeket, kezdve a költő halotti hagyatékával - Bori notesz -, halálának körülményeivel; életével, megpróbáltatásaival folytatva, amelyekbe bele-belefolynak a személyes történetek, végül pedig visszatérve az utolsó pillanathoz, az elváláshoz, a halálhoz.

Kettejük életének kiindulópontja a zsidó származás, amely Radnóti szerint nem határozza meg az ember személyiségét, jellemét, lelkét. Bálint András is erre az eredményre jutott, és ha emberként viselkedünk, egyenlőként kezelve egymást akkor mi sem ítélünk meg valakit ezek alapján. Pusztán azért, mert másban hisz, vagy mert épp máshol született. Ezek, bár régi problémák, furcsamód ma is vitatémák, embereket határoznak meg, és ma is kínos kérdés. Miért? Ugyanakkor Radnóti életének tragédiája és a sors fintora, hogy bár nem hitte, hogy az embert meghatározza a származása, kénytelen volt nap mint nap harcolnia kizárólag zsidó származása miatt, ugyanakkor ez vitte őt előre, ennek köszönhetően ismerte meg magát, jött rá, hogy ki ő, emiatt vált éretté nagyon fiatalon és kezdett el úgy gondolkodni, ahogyan, s vált a magyar kultúra örök és kikezdhetetlen alakjává. Bálint András életét is végigkísérte, kíséri ez a probléma (természetesen más szinten). Egyikük sem választotta a zsidóságot, ilyen családban születtek, ugyanakkor önmagukat nem mondják zsidónak, hiszen sokkal jobban utálják ezt a kifejezést (valószínűleg dacból), mint azok, akik valamilyen elvből, prekoncepcióból ellenszenveznek velük. Igazából talán nem utálnák, valahogyan el tudnák fogadni, és képesek lennének túllépni rajta, ha a környezetük nem sulykolná rájuk ennek az ellenkezőjét, és nem kéne emiatt le-letagadniuk. Elképzelni sem lehet, mekkora törést okoz ez az emberben.

Bár Bálint András is erősen tagadja, hogy meghatározná lényét, személyiségében ez mégis zavart kelt. Talán túlságosan is nagy hangsúlyt fektet erre a témára, hiszen ma már nincsenek olyan mértékű következményei az előítéletnek és az emberi ostobaságnak, mint a második világháború genocídiuma. Bár az előítéletek és az emberi butaság szintén örökéletűek, közéletünk történései ma is elég bizonyítékot szolgáltatnak ehhez. Lehet, hogy a színésznek nem kéne már ennyire tragikusan megélnie ezt, de ennek minden mozzanatát indokolja a későbbiek során. A látszólagos tévelygések szükségszerűen következnek a tematikából, a végén pedig kibukik mögülük az ember, aki önsajnáltatás nélkül próbálja kiegyenlíteni magában az ezzel járó ellentmondásokat.

Megtanultuk a könyvekből, hogy Radnótinak származása miatt tragikus sors jutott, 1942-ben elhurcolták. De vajon ezt átélni milyen érzés lehet? Milyen lehetett az a bizonyos pakolás a kedvesével, Fannival, milyen lehetett az utolsó közös éjszaka, és milyen hátborzongató lehetett az a reménytelen reggeli elválás, amikor csak az adott nekik erőt, hogy talán egyszer még láthatják egymást? Ez az az utolsó pont, ahol tudja az ember, hogy nincs visszaút, és csak a remény az övé, amit azzal, hogy Vácról Szibériába deportálják, szinte teljesen elveszít. Persze Bálint András életét nem kell ennyire túldramatizálni, de szükségszerűen kombinál, átérez, ahogyan mindenki más is hasonlít a hasonló korokhoz, sorsokhoz. Újra, reméljük, soha nem fog megtörténni, de rendet még mindig nem raktunk, nem csak vallásbeli kérdésekben, semmiben, addig pedig szükségszerű törés és önfeladás, és ennek következtében valamifajta kényszerű magány alakul ki mindenkiben. Olyan, mint amikor minden nap megkérdezi valaki tőlünk, hogy hogy hívnak minket, és mi reflexből mindig más nevet mondunk. A végére pedig elfelejtjük az igazi nevünket.

A naivitást lebontva, az előadás célja egy: gondolkodjunk. Következetesen, alaposan, figyelmesen. Nem kell feltétel nélkül szeretni mindenkit, de gyűlölni sem. Emberek vagyunk, de ha eldobjuk emberségünket, akkor még az a bizonyos utolsó remény se marad.