7óra7

12 éven aluliaknak
7óra7: (7/10)
Közösség: (0/10)

12 éven aluliaknak

2011. 02. 03. | 7óra7

Eldőlt8as - Rózsavölgyi Zsuzsa, Bakó Tamás

A darab

Ahogy a MU Színház nézőterén ülőhelyeinket keressük, a színpadon egy férfi és egy nő, vagy talán inkább egy lány és egy fiú, a fiú a keverőpulton tesz-vesz, nézik a gyülekezést, az érkezőket, miközben dolgukat végzik, elindítják a zenéket, állítanak a fényeken, majd táncolnak, mozognak, és újra állítanak, kicsit installálnak, majd kevéskét vagy éppen többet mozognak, Bakó Tamás egy fullasztó jelenet után úgy próbál meg énekelni, hogy közben egy tollaslabdával dekázni tesz meg-megújuló kísérleteket, a magyar ének közben egyre zihálóbb, arról szól, hogy őt sorra hogyan nem szerette senki, miközben majd ismét egy jelenet következik, és így tovább. A helyzet kortárs színpadokon megszokott: színház a színházban, vagy valami ehhez hasonló (Brecht környéki) önleleplező keretjáték, mintha maguk lennének rendezők és világosítók, hangtechnikusok és előadók, miközben mi láthatjuk, ahogy világosítják és sötétítik, vagy épp zenei bejátszásokkal hangolják a kettőjükhöz mérten tágnak érződő, profán színteret, bele-belelépnek előadni, majd újra ki. Egy ilyen jellegű kereteket elsősorban az minősíti, hogy mit keretez. Az Eldőlt8as esetében ez egy mozgások és dramaturgia tekintetében is átgondolt, _friss_ alkotói talentummal megkomponált elfogyás-mozaik, zenéje fülnek ismerős, léleknek megindító, egykori popslágerek és pentatónia, egy csipetnyi nosztalgia, egy peckes magyar fiú, és egy gördülékeny mozgású magyar lány, akik nagyon is szerethetőek a színpadon, akiket megtört a szerelem, és akik jelenetről jelenetre újra meg újra elveszítik egymást, miközben az etűdszerű darabtöretek lassan összeállnak valamivé, valami nagyon-nagyon szomorúvá, miközben a darab – néhány perc kivételével - sem nem érzelgős, sem nem ironikusan távolságtartó saját történései iránt, így inkább mosolyogni késztet, mint sírni vagy hangosan nevetni, márpedig gondolkodni voltaképpen megnyugtatóbbnak tűnik mosolyogva, mint egyéb módokon vicsorogva. Mi van, amikor már semmi nincsen? És vajon van egyáltalán valami? A darabot némiképpen megtöri a bejátszott hangfelvétel egy férfiról, aki mindent elfelejtett, de – ha szerelmesére nem is – szerelmére minden esetben ráismer, amikor meglátja kedvesét, üzenetrögzítőn napjában tucatszor hívja fel a kórházból, miközben csak néhány perce lépett ki tőle a kórházi szobaajtón, „Hiányzol, mikor láthatlak megint? Szeretlek” . Az elhangzó felvételek iskolásan túlmagyarázóak, néhol hatásvadászat-gyanúsak, vagyis kissé szirupos a nyelésük, de a két színpadi figura természetes módon természetellenes lénye, furcsa színtéri összeillése és össze nem illése aztán mégiscsak leöblíti a kissé megszaladt szén-hidrátokat.

Jeleneteik szinte kivétel nélkül a rácsodálkozás élményét adhatják: a Lány a földön fekvő Fiú magasba emelt lábaira ül, háttal neki, és miután hiába keresi ily módon számára nem látható, őt támasztó kedvesét, elénekli, ki volt az a 12, aki eddig szerette, az utolsó éppen egy Tamás nevű; más alkalommal értelmetlen, de nagyon is tagolt szóhabarral mutatnak meg valamit férfi és nő veszekedésének bizarr dinamikájáról - kiszeretnek, beszeretnek, elesnek, felkelnek, ölelnek is, meg nem is, tudod, így van ez. Szép és igaz mese ki tudja kiről, miről, de akik magukban adnak némi esélyt a csupasz előadói térnek, és a kevéssé ihletett színészi – ám annál izgalmasabb mozgásszínházi - játékoknak, azok számára bizonyosan szólni fog valamiről.

Az előadás

Ami a SÍN-ben bő két hónapja intellektuális katarzisokat pöfögve zakatolt végig, az most a MU Színház terében kissé megbicsaklott: a Lány elfelejtette a dalszöveget a Fiú lábán ültében, és a zavarodott Lányt a Fiú segítette ki, majd az ezt követő - a legnagyobb egymásra figyelést kívánó – részben egy ideig nem nagyon találták egymást. Ha ez csak játék volt, és az előadás része, akkor kiváló színészi alakítás, de az ezt követő átmeneti szétcsúszást akkor semmi sem indokolná. Persze, egy előadás bármikor megzilálódhatik, és talán a SÍN „hazaibb” pálya a darab számára, mint a MU, hiszen mégiscsak Angyalföldön készült, de bármiért is, és akárhogyan is, a mai előadás némi hiányérzetet hagyott maga után.

Eldőlt8as

A darab és az előadás

A végső „akárhogyan” azonban mégis mellette szól, mert miközben az Eldőlt8as alkotói az úgynevezett „fizikai színházi” megszólalásmódba és a hozzá illő kontakt mozgásformákba kifejezetten képességesen oltották bele sajátosan fortyogó intellektusukat, mégiscsak elérték, hogy a darab valóságos fizikai „veszélyek” között összeszedetten, átgondoltan, és szellemesen képes beszélni lelki-fizikai történésekről, miközben 12 éven aluliak számára is adhat némi elgondolkodnivalót szeretésről, elvesztésről, más ilyes dolgokról. És akárhogyan is, de nem valami ilyesmiért járunk színházba? Vagy legalábbis ilyesmiért is.

*[7 pont]*

Eldőlt8as

***

Túlélők

_(2009. április 16.)_

A szerelem sokféle lehet, és sokféleképpen jelenhet meg. Bakó Tamás és Rózsavölgyi Zsuzsa előadása, az Eldőlt8as az egymástól való elszakadás élményét próbálja mozgásban, táncban és zenében kifejezni. Mindehhez egy Clive Wearing nevű angol zenész története ad keretet: bár a világon semmire nem emlékszik, mégis, ha a felesége megjelenik, őt azonnal megismeri, és szalad az ölelésébe. Ezen kívül csak még egy dolog köti őt a mindennapokhoz: a zene. A két táncos mindent maga csinál: a világítás programozása, a vetítés, a mozgás mind-mind általuk kerül a színpadra: egymás nélkül tehetetlenek (itt az eldőlt 8-as, a végtelen), mégis el kell válniuk.

Az est egy bújócskajátékkal kezdődik: a férfi számol, a nő bújik, vagyis mégsem, mert megáll a tér közepén, és az arcába temetkezik. A férfi így mintha nem is látná (bár egy kislány a közönségből feszt meg akarja mutatni, hogy _ott van_ a lány, de ő mégsem). A férfi táncolni kezd, többször a nő mellett megy el, de nem _érzi_ őt. A nő akkor kerül elő (ébred életre), amikor a férfi az ő táncát kezdi el.

A második rész különböző dalokra (többnyire népszerű diszkószámokra, például az I will survive vagy a Cry baby) komponált mozgássorozatokból áll (jellemzően szövegillusztrációként), amelyekben a két ember először egymás közvetlen közelségében van, egymást átölelik, majd távolodni kezdenek egymástól, egyre nagyobb amplitúdóval, a mozgássor mégis öleléssel végződik. Egymással, egymás nélkül, felváltva, miközben a dalok szólnak (a szöveg angolul és magyarul ízléses időzített flashben projektálva van a vászonra). Ez a repetitív szekvencia van felszabdalva két párválasztási kudarcokat feldolgozó népdalféleséggel, illetve Clive története hangdokumentumainak részleteivel, s az egész egy írás-fény-tánc montázst eredményez. A befejezés talányos: a nő felmászik a terem tetejéig, onnan üvegdarabokat szór le a vászon elé, fények le, a vásznon kis fénypontok jelennek meg szórva (az üvegvisszatükröződések), a férfi pedig egy kiskacsát helyez az üvegtörmelékre.

Eldőlt8as - Bakó Tamás

Hogy az előadásnak vége, nem egyértelmű a közönség számára, hiszen a nő fenn van a terem tetején, a félbeszakadt jelenet egészen egyszerűen dekódolhatatlan, biztos nagyon egyértelmű szimbólumnak kellene ennek lennie, és csupán a mi fantáziánk szegényes, de fájdalom, semmi értelmet nem sikerül kicsiholnunk a legvégén látottakból. Az egész előadást tekintve pedig a cél (a végtelen szerelem, illetve a hétköznapi csalódás idealizált képének ábrázolását sejtjük ennek) ugyan szimpatikus, ám az expozíció közhelyessége, a feloldhatatlan, de nagyon _valamit_ sugalló szimbólumok blöffje, valamint a mozgáselemek mérsékelt eredetisége (sok elemet láttunk már, sem a táncban, sem a kontextusban nem leltünk figyelemreméltó, újszerű momentumra) csak mérsékelten kötik le a figyelmet. Ugyanakkor több szellemes ötlet (a civil és a színpadi létezés egymásba folyatása, az amnéziás férfi sztorijának kerete, néhány kifejezetten kreatívan kombinált koreográfiai elem, illetve a népdalreprodukciók), a természetesség és a valóban átlelkesült tánc (Bakó Tamásnak azért ez érezhetően sokkal könnyedebben, kidolgozottabban és teltebben megy, mint Rózsavölgyi Zsuzsának) segítenek kitartani a hetvenperces előadás befejezéséig, annak ellenére is, hogy a teremben valami irdatlan hőség van. A szerelem, akár a csalódás, lehet végtelen, az előadás nem az. We will survive.

*[5 pont]*

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr298003263

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása