7óra7

Lélektemetés
7óra7: (3/10)
Közösség: (10/10)

Lélektemetés

2011. 04. 19. | 7óra7

A (varázs)szőnyeg ez esetben a távoli, mesebeli sivatagba repít el minket, ahol a fekete ruhába öltözött szúfi asszonyok a lélek rózsáinak kertjét gondozzák, és azon lelkekért imádkoznak, akik önmaguktól nem képesek átlépni a túlvilágra. A Rózsák kertje az a szent hely, ahol a lelkek megtartják a menyegzőjüket a halállal, az örökkévalósággal, Istennel. Ezen az előadáson egyszerre négy ember vehet részt, négyen kelhetnek útra, a végtelen dűnéken kersztülhágva, hogy szembenézzenek a szimbolikus halállal, a sötét éjszaka démonával, majd pedig ezeken és az újjászületésen keresztül túllépjenek életük előző lépcsőfokán. Azért indulunk útnak, hogy megújuljunk, mert a halál misztériuma a régi megértése, lezárása és levetése, majd az új és tiszta felvétele; a belső megtisztulás. Ezen az úton a vezetőnk egy fekete lepelbe öltözött asszony (lenne), aki társaival minden holdtöltekor megjárja azt az utat, amit mi is megjárunk térben, időben és lélekben a spirituális utazásunk folyamán. Ő az, aki a végtelen és kietlen sivatagból elvezet minket a rózsák kertjébe, majd megmutatja nekünk a kristálytemplom oltalmát, tisztaságát és kulcsát. De a szúfi asszony nem vezet minket. Helyette valami utazó beszél a hangszórókon keresztül, egyes szám első személyben, mintha egyenként mi lennénk ő. Néha valami másik hang ugyanezekből a hangszórókból próbál minket rekordsebességgel meditációs állapotba kényszeríteni, amíg egy valódi lepelbe öltözött nő meg nem jelenik a homályban, ezzel a neki háttal ülőket halálra ijesztve. A sokkot túlélve a hangszóróból hívogató hang utasítására az emberek követni kezdik a nőt, aki közben, úgy tűnik, nem igazán akarja az utazókat elvezetni a Rózsák kertjébe, helyette csak áll, fekete kősziklaként meredve az utazókra. Aztán amikor már elég nagy a zavar, hirtelen eltűnik.

A darab első harmadának végén már teljesen egyértelmű a rendezés totális kudarca abban az értelemben, hogy amíg az utazók azzal vannak elfoglalva, hogy éppen mit kellene csinálniuk, megfosztják magukat attól a lehetőségtől, hogy átadják magukat az élménynek. Más utazó beszámolója szerint a tanácstalanság mellé még félelemérzet is járul, ami valószínűleg a gyökeres ellentéte annak, ami a valós célja lenne az előadásnak – még abban az esetben is, ha megengedjük, hogy a misztikus élménynek velejárója lehet a félelemérzet, de még ezzel együtt is: az igazi misztérium minden tekintetben eksztázis, és soha nem félelem.

Az egyes szimbólumok technikai megvalósítása eltér egymástól. Az utazás négy állomást rejt magában, mind a négy különálló helyszínt jelent, a különálló helyszínek különbözőképpen vannak kivitelezve, és mindvégig csak egy dolog állandó: a homály misztériuma. Az első, szűk négy oldalról fekete függönyökkel körbehatárolt helyszín közepén egy nagy négyzet alakú szivacs van, amire egy kivetítővel vetítik rá a sivatagot, amin az utazóknak a négyzet középpontja felé kell koncentrikusan körbe-körbe zarándokolniuk. Kezdetben ez segít ráhangolódni a játékra. Ezután következik a szőnyeg, amire rá vannak festve az utazás állomásainak szimbólumai. Ez az az a pont, ahol az utazónak el kellene érnie egy elmélyültebb tudatállapotot, amiben a magnóról szóló mese segít neki. Azonban nagyon rossz megoldás, hogy hirtelen tűnnek el a határok, ahelyett, hogy az utazó előtt szépen sorban nyílnának meg a különböző termek, mert így elveszik a „misztikus ösvény” jellege a játéknak. Megkérdőjelezhető, hogy miért nem kapunk magunk mellé legalább egy hús-vér vezetőt már az előadás elején, ami jelenvalóvá tenné az utazásunkat azzal, hogy elfogadjuk őt a szerepében. Ehelyett magunkban kell megtalálnunk az ő személyét, ezzel nem is lenne probléma, ám egy pillanatra mégis megjelenik rajtunk kívül valaki a térben, ami teljes egészében megfosztja az előadást az intimitástól, ami jelen esetben nagyon fontos elem. A harmadik helyszín a rózsák kertje, ahol a sötétben fehéren világító üvegrózsák vannak elhelyezve, amelyek megérintése után elhangzik egy-egy szúfi életbölcsesség. Ez az elmélkedés ideje, amikor is az utazó „végigtapogathatja” a féltve gondozott rózsák titkait, és a rózsák által sugallt (előre megírt és felvételre rögzített) aforizmákat ki-ki maga értelmezheti, mintha a személyes életéről szólnának. Végül pedig az üvegtemplom következik, ami valójában egy acélhuzalokra aggatott, műanyag-kékre festett templom-makett, négy világító kapuval. Ez lenne a megtisztulás szimbolikus állomása, a zarándoklat vége, amikor a lélek eksztatikus táncban olvadhat eggyé a szúfi metafizika „Egy”-ével, Istennel. Ennek megvalósítása egy párezer herzes, hasító zaj, miközben a hangszóróból jövő hang arra szólítja fel az utazókat, hogy sétáljanak körbe-körbe a templom körül, majd üljenek le kapukkal szemben. Ez az utazók közül meglehetősen eltérő hatással volt a fejfájástól kezdve a kicsordult könnyeken keresztül egészen a vérnyomás felemelkedéséig.

Ez az előadás arról szól, hogyan tudjuk az embert laboratóriumi, méterről-méterre megkonstruált (és igen rosszul programozott) ösvényen végigvezetni, ami során különböző hatásoknak alávetve megpróbáljuk kicsikarni belőle, hogy intenzíven éljen át egy mesét. Ez az előadás a technikáról szól, nem az emberről. A szőnyeg talán valóban elrepítene minket a távoli mesés sivatagba, de ezen kívül szinte minden csak hátráltat az élményben.

Egy ilyen élmény átadására vállalkozó előadásnak óraműpontossággal, de mégis az emberhez igazodva kellene működnie, ami gyakorlatilag lehetetlen feladat, de nem lehetetlen ennek ellenére a kiváló kivitelezés. Ez most igen távol esett attól.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr358004939

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.