7óra7

Ahol a halál születik
7óra7: (10/10)
Közösség: (0/10)

Ahol a halál születik

2011. 05. 09. | 7óra7

Az élet küszöbén

Rövid és velős, lényegre törő jelenetek fagyosan kiszámított lineáris folyamán keresztül bontakozik ki három szülni készülő nő drámája, meglepő események, meghökkentő fordulatok nélkül – annak ellenére, hogy a darab szerkezeti alapja a filmes adaptáció okán is szinte pörgős jelenetekből áll (noha az eredeti Bergman-film sem büszkélkedik egyébiránt egy zs-kategóriás szeletelős horror klipszerű vágásaival – a félreértések elkerülése végett), melyek olykor, különösen az előadás első negyedében, a szükségesnél is többször törik meg a szüzsé robosztus, mindennemű sallangtól mentes folyamát, amely a színtiszta ábrázoláson felül egyáltalán nem átall lélektani mélységekig alámerülni.

Ettől igazán szép Az élet küszöbén.

Sztereotip, deres skandináv távolságtartással kerülnek a színpadra számos szempontból sablonos (végtelenül kedves, anyáskodó nővér, arctalan, tetteit felvállalni képtelen, rideg és naiv apa), mégis élettel teli és hihető figurák, akik tartalmas és cseppet sem felszínes drámaisággal töltik meg a rövid ideig otthonukként funkcionáló szülészeti osztály kórházi ágyait. A világítás, a színészek játéka, a jelenetek pörgős mivolta mind-mind elősegíti a filmszerű megjelenítést, annak ellenére, hogy természetesen mindez meglehetősen messze áll a hollywoodi történetmesélés hagyományaitól. Mondhatni: hű az eredetihez, s ez persze aligha volna erény önmagában.

Az élet küszöbén

A rendezői koncepcióban tetten érhető törekvések (egy nagyjából hasonló szituáció több különféle szempontból történő bemutatása azonos helyszínen) kiválóan megnyilvánulnak a kamaraszerű berendezés (aka: díszlet) és a szereplők kezelésének tükrében, aminek köszönhetően a központi probléma boncolgatása egy fókuszált pontban történik, ezáltal az érzelmi kisülések és a drámai tetőpontok a megfelelő helyzetekben kerekedhetnek (és kerekednek is) ki. Persze a szempontok szélsőségesek (a várandósság és a születendő gyermek iránti végtelen rajongás – és egy másik esetben: viszolygás, esetleg teljes kiégettség), mégis a valósághoz hűen, reális érzelmi skálákon végigzongorázva jelennek meg a színészek mindenki által érthető és sokakat megérintő tolmácsolásában.

Hústól, vértől, élettől és haláltól válik mindez nagyszerűvé.

Attól, hogy a fizikai akadályok talán marginálisnak is mondhatóak azon lelki törésekkel és társadalmi elvárásokkal szemben, amelyek megmérgezhetik egy ember életét, legyen szó az érdektelen és hideg férjről, vagy a felelőtlen partnerekről, akik könnyedén okozhatnak maradandóbb károkat az abortusz fájdalmainál. Boldizsár Tünde (Cecilia), Jankovics Anna (Stina) és különösképpen Kiss Ramóna (Hjördis) szerepformálása döbbenetes mélységeket mutat meg e három élet metszéspontján egyesülő apró, fényképszerű történetből. (Emellett meg kell jegyezzük, hogy természetesen a mellékszereplők is nagyszerű és maradandó alakítást nyújtanak, mindenki éppen annyira ellenszenves, szerethető, vagy nélkülözhető figuraként jelenik meg, amennyire azt szerepe megkívánja.)

Az élet küszöbén

A karakterek éppen annyira esendőek, mint amennyire azt a valóságban is elvárhatnánk tőlük, ennek köszönhetően szó sincsen arról, hogy az előadás sarkalatosan kiállna a szülés/születés csodája, vagy annak tragédiája mellett. Csak elmesél néhány történetet róla; arról, hogy a legszebb remény bástyái miképpen omolhatnak össze minden ok nélkül, vagy hogy hogyan fogadhatjuk el mindazt, amit a lelkünk mélyén mindig is szerettünk, csak képtelenek voltunk szembenézni vele. Akcidentális helyzetek, a valósággal való ormótlan szembesülés és a szereplőkben rejlő újra és újra felcsillanó lehetőségek a történések katalizátorai – éppen ezért hiányoznak a klasszikus szóhasználattal élve „fordulatként” elkönyvelhető események a darabból. Elsősorban gyönyörködünk és elgondolkodunk. Megdöbbenni nincsen okunk (hacsak nem vesszük a darab legvégén megjelenő Greta személyét, aki tényleg csak megjelenik, lényének szerepeltetésére – nézői szempontból – nincsen elfogadható magyarázat, hiszen kevés és cseppet sem vitális mondatával nem tesz hozzá semmit a produkció értékeihez).

A legmeglepőbb az egészben pedig az, hogy Az élet küszöbén messze elkerüli a sterilitás álcáját, a fölösleges manírokat, lehánt mindent, ami többnek akarná mindezt láttatni annál, ami, és ez elsősorban az arányos és érett rendezésnek köszönhető, amely által kiválóan érzékelhetőek a hangsúlyok - és az a csipetnyi reménysugár, az a lehetetlenül kevés, ugyanakkor korántsem mesterkélt pátosz, amit jelen esetben finálénak hívnak. És nem kecsegtet talmi reményekkel, szebb jövővel, csupán mindennemű értékítélettől mentesen rámutat az útra, bármerre is vezessen az.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr258002623

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.