7óra7

Kép(regény)játék egy romkocsmában
7óra7: (5/10)
Közösség: (6/10)

Kép(regény)játék egy romkocsmában

2011. 05. 20. | 7óra7

Nick Carter avagy végső leszámolás Doktor Quartzcal - Kovács Krisztián

1886-ban jelent meg az első Nick Carterről szóló novella – így kezdi Bánki Gergely az előadást, és elmeséli a ma estéhez kapcsolódó fontosabb előzményeket, kellemesen ugratva egymást társával, Kovács Krisztiánnal. (Kénytelen vagyok a színészeket civil neveiken nevezni, mert nem sikerült belőnöm, hogy ebben a pillanatban milyen funkciót töltenek be – de erről majd később.) Egyébként ha valaki némi angoltudással nekigyűrkőzik, és rákeres a Google-on ügyesen kikerülve Nick Cartert, a Backstreet boys énekesét, akkor azzal szembesül, hogy a detektív történetei meglehetős népszerűségnek örvendtek a tengerentúlon, és igen nagy utat jártak be (egy érdekesség: az ő történetei Sherlock Holmeséi előtt jelentek meg), novellák, filmek, képregények rádiójátékok jelentek meg, újra- és újraalkotva a fikciót. És ez történik most is, ezúttal a színház által.

Bánki Gergely és Kovács Krisztián felvezetik a történetet, és elmesélik, hogyan álltak neki az előadásnak – bár erről nem tudunk meg semmit, csak azt, hogy valakinek rossz az arcmemóriája –, aztán egyszer csak belecsapnak az események közepébe. Kifejezetten ötletesen, játékosan, újabb és újabb figurákat felvéve (érdekes pillanat, amikor Kovács Nick Cartere egymás után egy groteszk öreganyó mélyebb, rekedtes és egy szárnyas-farkas magas, sipító hangját is eljátssza) keltik életre ebben a kis szobában, a kezükbe akadó tárgyak segítségével Nick Carter és doktor Quartz egymás eszén túljáró csatáját. Egy ponton a sokáig csak zongorázó Láng Annamária is beszáll a játékba, mint a doktor cinkosa, aki beleszeret Carterbe.

Tényleg minden adott, hogy egy játékos, hangulatos, a fantáziánkat amolyan felnőtt-mesésebben átmozgató előadásban legyen részünk. Legalábbis a színészek ötletet ötletre pakoló, a karakterek főbb vonásait hangsúlyozó (Bánki Quartz kegyetlen agyafúrtságát, Kovács Carter szívós, kreatív harcosságát, Láng pedig a lány – akit, azt hiszem, Farnsbynek hívtak – melankolikusan megtébolyodott szerelmét emeli ki), vállaltan szerepet játszó, de a nézőkkel kapcsolatot tartani akaró játéka erre akár még alkalmas is lenne. Azonban ehhez csak egy valami hiányzik: hogy ez az előadás tényleg játékos legyen – de inkább, hogy legyen _valamilyen_.

Nick Carter avagy végső leszámolás Doktor Quartzcal - Bánki Gergely, Kovács Krisztián, Láng Annamária

Az ötletek sorjáznak, ám nem igazán van bennük rendszer, sokszor – egy-egy hangsúlyos gesztusnak vagy más furcsaságnak köszönhetően – olyan, mintha valamit akarnának mondani, de ebben a formai káoszban nehéz bárhogy is _viszonyulni_ az előadáshoz. Első ránézésre nagyon is vonzónak tűnik a Kárpáti Péter által - vélhetően a képregény, illetve a novellák motívumainak felhasználásával - írt történet, hiszen kellemes sablonosságának köszönhetően mindenki megtalálhatja benne a maga kis izgalmát. Ilyen pont például, amikor Carter, hogy kiszabaduljon Quartz kezei közül, elhiteti a doktorral, hogy ő a doktor. De szoros közelségből vizsgálva a történetet - amire akad lehetőségünk bőséggel - az előttünk testet öltő kisebb részletek, szóképek és -játékok, nyelvi geg-szerűségek (érezhetően annak vannak szánva) nagyon erőltetettnek hatnak – és ettől a detektívtörténettől ordítóan _idegenek_ –, és így az eseményeknek sincs esélyük eggyé összeállni. Nehéz ezekkel a megcsűrt-csavart szavakkal (pl.: szárnyas-farkas) vagy helyzetekkel (a magát hosszú lábú nagymamának álcázó Carter egyszer csak elkezd a fanszőrzetéről beszélni, miközben macerálja is azt) mit kezdeni. De nem is az a baj, hogy vannak, hanem az, hogy _érthetetlen_, hogy miért vagy minek vannak. Ha valakit úgy ejtenek foglyul, hogy beletekeredik egy lámpába, vagy sört iszik lövés helyett, böfög szivarozás helyett stb., önmagában még nem teremt _kontextust_.

Pedig a Fogasházban még helye is van ennek a kezdeményezésnek, hiszen a belvárosi romkocsmák telis-tele vannak az efféle képregényeket idéző firkákkal, plakátokkal, és egy jól kidolgozott előadással akár még a lent iszogató fiatal közönséget is fel lehetne csábítani egy másfél órás kis kalandra. Ha lenne miben kalandozniuk - mert az a keretnek tűnő gesztus, hogy Láng Annamária egyszer csak kisétál, majd az előadás felvezető Bánki Gergely közli, hogy „akkor mára ennyi”, az ehhez egy kicsit kevés, sőt inkább ad hoc megoldásnak tűnik. Egyszerűen nincs megfelelő formai közege az eseményeknek, és nincs meg az a teljes értékű, felszabadult _játékosság_ – elsősorban a rendezés és az értelmezés részéről –, ami _elengedhetetlen_ ahhoz, hogy ez megszülethessen. Pedig milyen izgalmas lenne.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr748004979

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.