7óra7

Mint egy szürke gentleman
7óra7: (3/10)
Közösség: (4/10)

Mint egy szürke gentleman

2011. 07. 03. | 7óra7

A cigányprímás

Valami ilyesmi érzés lengi át A cigányprímás című operettet a Városmajori Szabadtéri Színpadon, a kellemesnél néhány fokkal hűvösebben fújdogáló szellő mellett. Sötét alapszínre helyezett bordó és arany színek határozzák meg a látványt, meg egy nagy portré a színpadkép közepén, felül. Mintha ravatal lenne, pedig az nem lehet, mert a képről egyértelműen felismerhető Zsadon Andrea szerepel a színlapon, tehát meg kell jelennie, és nem volt szó arról, hogy sci-fi, esetleg természetfeletti verzióban adnák A cigányprímást. De nincs szó semmi ilyesmiről, mindössze kiderül: így jár a díszlettervező (Manfred Waba), ha egy szentélyt (hősünk, Rácz Pál egykori sikeres cigányprímás, ma impresszárió ezzel a giga-arcképpel adózik egykori szerelme emlékének), egy múzeumot (az egykori sikerek dokumentumainak kiállítóhelye) és egy lakást egyben próbál megjeleníteni, és nem színházban, hanem a leírt betűkben gondolkodik.

Ha már szóba került a darab címszereplője, Rácz Pál: őt a színlap "Rácz Pali" néven említi, de olyan illető, aki a Szolnoki Tibor játszotta kimért gentlemant Palinak merné szólítani, legfeljebb valami életszerűtlen számtanpéldában létezhet, ugyanis ez a "Pali", aki a színpadon látható, vélhetően már a nézésével felnyársalná azt, aki így nevezné. Pál nett és perfekciózus voltára Szolnoki még némi mérnöki szögletességgel is rásegít, ezáltal meggyőződésünkké válik, hogy Hyppolit, a híres Eisemann-operett hírhedten decens és illemtudó, lakáj hivatású címszereplője hozzá képest egy trehány, ápolatlan himpellér. Nos, ezen makulátlan és családtagjaival felettébb szigorkodó úrról kellene feltételeznünk, hogy valaha cigányprímás volt, de csalódásai okán visszavonult, és most zenészeket közvetít ki, ami – életkörülményei láttán meg kell állapítanunk – eléggé jövedelmező foglalkozás. Szó se róla: nehéz ezt feltételeznünk, igaz, meg se kísérel bennünket rávenni senki, hogy megpróbáljuk.

Sajnos a Julius Wilhelm – Fritz Grünbaum szerzőpáros librettója nem mondható lebilincselően eredetinek, egy jobb szappanopera teljes véletlenarzenálja vonul fel szűk három óra alatt. Persze – fel lehetne dobni a dolgot számos rendezői ötlettel, ki lehetne hegyezni a generációk harcára, vagyon és érték fogalmának vitatására, és még számtalan lehetséges értelmezés eszünkbe juthat, ám Robert Herzl rendező mindössze a bútorok és a figurák térbeli elhelyezésében, valamint a dalok tempírozásában igyekezett jeleskedni. A dalok ugyan magukban hordozzák a sajátos Kálmán Imre-i hangzást (a Csárdáskirálynőben közismertté vált Hajmási Péter nóta muzsikáját ebből a darabból exportálták), s a szünetben megtörténik a szerző álma, egy kislány az első felvonásban hallott refrént énekli folyamatosan, mégis: a Kaposi Gergely vezényelte kamarazenekar a maga időnkénti észlelhető széttartásával csak jelzésértékűen képes átadni a zene gazdagságát. (A Városmajori Szabadtéri Színpad katasztrofális hangosításáról ezúttal ne is beszéljünk.)

A cigányprímás

Szolnoki Tiborról érdemes megjegyezni, hogy roppant érthetően artikulál éneklés közben, amit egyébként tüchtig pontossággal abszolvál, de ezzel egyedül van a mezőnyben. Igazából csak neki és Zsadon Andreának – aki a magas hangregiszterekben kifejezetten erőlködve, s ezért egyenesen érthetetlenül énekel – lenne lehetősége karaktert építeni, de ezt nemigen aknázzák ki. A felvett pózok mellett a rendezés arra tesz kísérletet, hogy megmutassa: a teremtő is egymásnak szánta Pált és Irinyi grófnőt, vagyis a Szolnoki-Zsadon házaspár által életre keltett alakokat. A többi szerep – Kertész Péternek a gárdából kiemelkedően természetes Ferijét kivéve – csupán karikatúra, de ezt kiaknázni csupán Rupnik Károly (Estragon gróf és ex-király) képes, aki egyszerre tud elesett, szerencsétlen mamlasz és energiatúltengéses, szertelen, fékevesztett komédiás lenni – és ez a kettősség tulajdonképpen nem áll neki rosszul; ha más csinálná, megkockáztatnám, hogy rondán ripacskodik, de az ő esetében ez mégis _valamivé_ áll össze, ami legalábbis érdekes – a teljesen színtelen és érdektelen fiatalok és a kiszámítható főhősök mellett.

S éppen itt van az egész előadás problémája: voltaképpen semmi tétje nincs – nem csak a sztori szintjén (ami teljesen kitalálható) hanem formai, zenei és színházi értelemben nincs benne semmi. Pont olyan, mint egy hűvös, nett, csöndes, karót nyelt, szürke gentleman, aki ott ül a sarokban, de soha nem megy oda hozzá senki beszélgetni, mert nincs benne semmi izgalmas.

_(Városmajori Szabadtéri Színpad, 2011. július 2.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr628002579

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása