7óra7

Inflagranti az átkos 2009-ben
7óra7: (9/10)
Közösség: (10/10)

Inflagranti az átkos 2009-ben

2011. 07. 19. | 7óra7


Tehát a yuppie marhapásztorok felkérik a kis brigádot, hogy két évig külföldön dolgozzanak, ám ennek fejében a négy fős csapatból ki kell paterolniuk a jóindulatúan butácska, a cégbe csak mintegy tiszteletbeli tagként és a munkákban mindössze hoszteszként részvevő fiatal lányt, aki nem mellesleg egyrészt a cégtőke forrása, másrészt halálosan szerelmes a főnökasszony férjébe, amelyet intellektuális kapacitás híján nem is tud véka alá rejteni. Azonban ebben a közegben az őszinte érzelmek csak a bukáshoz elegendők, és ezt kihasználva a kellemetlen hírt egyenesen közölni képtelen vezetőség gyávasága kegyetlen játékot indukál: inflagrantit készítenek elő a hőn szeretett férfival, hiszen a megbízás mindennél fontosabb, és így a lány nyilván önként mondja majd vissza útját.
A szimpla inflagranti azonban gátlástalan alázásba csap át, amit Pintér Béla rendező teljesen abszurd képekkel és szituációkkal tesz könnyen befogathatóvá, erősen tompítva a helyzet melodramatikus hatását, azonban pazarmód megteremtve a színpadon egyfajta feloldhatatlan ellentétet, amely ott lebeg forma és tartalom között. Ez a disszonancia egészen addig kitart, amíg meg nem jön a hír: a lány öngyilkos lett annak okán, hogy legjobb barátnőjét, és a számára mindennél fontosabb brigádot az érzelmei miatt elárulta, hát persze, hiszen nem tudhatta, hogy álszent csapda áldozata lett. Innentől némi szakadás van a történetben: alábbhagy az eddig meghatározó modern operai jelleg, megcsappannak a rendezői ötletek, a történet is veszít drámai erejéből; mintha a három főre csappant, és belülről rothadó kis csapat külföldi ténykedése már csak a végkicsengés miatt érdekelte volna a társulatot, bár a „visszaesés” kétségkívül csak viszonylagos.
Pintér Béla története tartalmilag nem is igyekszik eredeti lenni, így meglehetősen sablonos kritikai tartalmat fogalmaz meg az emberi tényezőt kizáró, amerikai-típusú, profitorintált mentalitásról, az álszent közösségi értékek mögött megbúvó önérdekről, a húsz éve megújulni képtelen magyarságról, és az egészet mozgató gyarlóságról, valamint a krónikus rövidlátásról. Formailag azonban azonkívül, hogy a társulattól egyáltalán nem idegen énekbeszédben előadott, lehetetlenül hétköznapi szövegek ismert, patetikus, jellegzetesen mozgalmi dallamokkal elevenednek meg, valamint az abszurdot egészen természetesen keveri a legnaturálisabb valósággal, most a színjátszó körök formavilágából merített díszletek, és az egészet körbeölelő mozgalmista szellem és a vörös uralja a színpadot, ezzel is alátámasztva azt az érzést, hogy ha a kapitalizmus szelleme összemosódik a színpadon a Sátánnal, akkor az nem feltétlenül jelenti azt, hogy az alkotók vulgármarxista aktivisták lelkes csoportját alkotnák. Ez azért mégis szórakoztató színház, mégha igen húsbavágó témákat is pedzeget.
A társulat már szinte rutinból hozza a formához tökéletesen illő, szappanoperákból kölcsönzött teátralitással megformált karaktereket. Roszik Hella Kuncz szerepében szeretnivalóan együgyű, és szívfacsaróan naív, Szamosi Zsófia Törőként érezhetően elválasztja a kifelé negédes kedvességgel szónokló, együttérző főnököt a belül gépszerű, lelketlen technokratától, Thuróczy Szabolcs Bodolayként pedig jól adja a kicsinyes munkásember archetípusát, ahogy Friedenthal Zoltán is végig képes megmaradni a dominanciának behódoló, de szerethető gyenge férfinek Hoffmann szerepében. A több karaktert is megformáló Pintér Béla és Quitt László mindegyik karakterükben a hatalom valódi letéteményesei, kérlelhetetlen urak, az erő megtestesítői.
A történet realista-abszurd drámából modern népmesévé válik, amelyhez a jelzésértékű díszlet, valamint az egyszerű, ám üdítően ötletes kellékek tökéletes közegnek bizonyulnak, amit tökéletesen kiegészít Kéménczy Antal lendületes, sokoldalú, zenekari összetettségű zongorajátéka, s ha jól figyelünk, a kurrens színházi nyelvet használó előadások is megidéztetnek egy-egy motívum, kép, eszköz erejéig. A végén a hűtlen brigád csúnyán elbukik, hiszen az egészből ha csak egy kis részt kiveszünk, akkor már megszűnik egésznek lenni. A rossz elnyeri végső „jutalmát”, jók pedig sajnos nincsenek a történetben. Azaz de, egy van: az előadás.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr558004273

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása