7óra7

A tökéletlenség igazsága
7óra7: (6/10)
Közösség: (8/10)

A tökéletlenség igazsága

2011. 07. 25. | TörökÁkos

A kissé füstös színtér bal első sarkában Heck Paula Idős Színésznője a Dúinói elégiát olvassa, hogy az angyalok mind iszonyúak, hogy mit van itt, mit tenni, majd egy sötét után egy meseszerű kereveten földig érő, hatalmas hajú lény fekszik a sárgásfehér ködlésben, akiről elsőre azt sem tudni, férfi, nő, öreg vagy fiatal. Egy finom mozdulata leplezi le, amikor sörényszerűen, hatalmas cserepes növény módjára kacifántos hajtömbjét alig láthatóan szemérme elé húzza. Nő – és kortalan. Nagyon és nagyon-nagyon lassan mozgó, hangukat gyakran suttógóra fogó, eltorzító, porlepte alakok rajzolják az előadást ebben a füstös, sárgás világban, miközben Csáth Gézától vagy éppen Rilkétől kölcsönzött történeteket, saját képeket, játékokat szőnek ebbe a hangzó, hallatszó, ködösen látszó színpadi érzékiségbe.

A színpad hátsó részében egy újabb szcéna: színház a színházban, ahol az önmagában is néhol bizarr, helyenként szinte parodisztikus normál színpadi történéseket ellenpontozza, kacagtatja ki egy-egy szellemes installáció poharakkal, falábas kán-kán szerkezettel, majd a következő pillanatokban ismét elkomorul a színtér. (Az előadás dinamikáját a lassú mozgás mellett éppen ez a komor-nevettető libikóka adja.). A Monarchia-korabeli színház és élet, szerepek és színészek, valóság és valamikori előadások pontosan komponált egymás után, illetve egymásba játszásai különös, lelassult és ködös fénytörésben jelennek meg a lokálbelsőt és színpadot egyként megidéző játéktéren.

Éljen a szerelem A színtér történéseinek, mozgásainak stiláris lelassítása, lehalkítása egyre virulensebb dramaturgiai megoldás közvetlen európai környezetünkben, sorra érkeznek rendezők, koreográfusok, akik megrendezik, megkoreografálják ezt magyar színészekre, táncosokra, hogy az ebben az érzéki eltolásban rejlő, a befogadást érintő pozitívumokat kibányásszák. Az ide kötődő színházesztétika szerint a lassabban pergetett képek, mozgások nem csupán elemelik a történéseket, de arra is alkalmasak, hogy részletgazdagabban megfigyelhetővé tegyék azt: legyenek ezek a gesztusok a legfinomabbak, a leghétköznapibbak, ha van idő észrevenni, akkor minden színtéri történés észlelt jellé tud válni, amelynek nézőtéri következménye minden esetben a jelentés-, az értelemkeresés. Ezen – az alkotó szülőhazájában egyébként rendszerint delejes erővel működő – színházi nyelvjárás (Robert Steijn: Propaganda! Vlad Troickij: Revizor sorra kudarcot vall nálunk, vagy szebben fogalmazva megosztják a szakmát és megosztja a közönséget, ami viszont lefordítva ezekben az esetekben valami olyasmit jelent (ilyen ez a jelentéskeresésesdi), hogy a nézők szinte teljes mértékben elutasítják, befeszülnek tőle, a szakírók (mondjuk, egy-két kivétellel) egyértelműen lehúzzák. Ami persze rólunk, nézőkről (is) sokat elárul, ahogy a hazai színházi kultúránk világviszonylatairól is.

Ezen a befogadásesztétikai komplexumon még egyet csavar Tolnai Szabolcs rendező, amikor mindezt füstös ködbe és alig-sárga alig-fényekbe vonja, ami az egyes jelenetek, mozgások stilizáltságát egyértelműen felerősíti, azonban a tisztán látás lehetőségét lényege szerint csökkenti: meseszerű látomás születik, amely magát mutatja, magát jelenti, amelybe a nézőtérről inkább csak meglepetten belenézni, csodálattal belehallgatni van lehetőség, mint látni és hallani.

Éljen a szerelem

A testiség, a szerelem elvont, illetve például egy tálcán felkínált, talán költőfasszal kevéssé elvont, stilizált képei, történései érzékletesen idéznek meg egy Színésznőt – a Színésznőt a maga soha ki nem elégíthető életvágyával. Az előadás utolsó jelenete szintén ritka élménnyel, az érzékiségből kinyíló katarzissal lep meg minket: az öreggé szépült Színésznő elénekel egy olyan dalt, amelynek egyes hangjai már-már túlnyúlnak hangszálai teljesítőképességének határain. Heck Paula Színésznője kívül a ködös és sárga homályon, a fényben szemmel láthatóan, füllel hallhatóan birkózik, küzd ezzel a tőle független zenei adottsággal, miközben a nézőtérről szinte fújnánk bele a szájába a levegőt, hogy el tudja énekelni, hogy már mindjárt véget ér, csak még egy kicsit bírjon az elélt színésztüdő. És elénekli, hogy egyetlen hangja sem hamis, egyetlen egyszer sem nyeklik meg: az utolsó néhány hang már-már elviselhetetlenül hangos és magas, az utolsó előttinél pontosan lehet érezni, hogy ezután a következő, hosszan kitartandó hangejakulátum elénekelhetetlen a Figura számára, és ekkor az utolsó hangot a színésznő mintha leejtené egy terccel vagy egy oktávval, nem tudom, kissé halkít is az énekén, ami így nem lesz hamis, nem csuklik el, a helyén lesz, megnyugodhat mindenki... kivéve a Színésznőt, aki még egyszer utoljára ott volt, nem hibázott - de végül is nem tette meg. Ezután beteg-bohém múltjának színésztársaival, szerepeivel, élettársaival kart karba öltve vonul ki a hátsó szcéna felé, majd nyolcuk mögött összezárul a fekete kisfüggöny.

Az előadást nagy mértékben megemeli, ha elolvassuk a műsorfüzet ajánlószövegét. Összeáll a mozgókép egy egykor volt Színház, egy egykor volt világ képévé, amely színház-világ minden ködlő homálya, sejtelmes árnya és praktikus ismeretlensége ellenére élhetőbb helynek és időnek mutatkozik a 2011-es szegedi (pécsi, soproni, kisvárdai, nyírbátori, gyulai) nézőtérnél.

Éljen a szerelem

Ha a műsorfüzet emel, akkor az előadás nem tudott. Látomásos lassúsága, finom szemmel kezelt fényei, finom füllel kezelt hangjai, a porral fedett figurák lassú mozgása az érzékien feldíszletezett színtéren inkább csak hangulattá álltak össze, valamiféle Pesten szokatlanul expresszív, varázsos, színes szoborrá, amit hiába jártunk ma lassan körbe minden oldalról, a szobor nem mozdult a füstködben… mert a szobroknak nem is dolguk. Mutatott, de nem nagyon hallatszott, mit mond. Talán mert nagyon halkan mondták, talán mert ma nem mondták elég érthetően, eléggé érezhetően. A „színház színház, a színész színész és szeretni kell” – ennyit hallottam, miközben egy kitűnő érzékkel komponált érzéki varázslatban varázsolódtunk, és a végén még katartálhattunk is.

Ma csak rábámulni tudtunk a tökéletlenség igazságára, de sokat kezdeni vele nem. Talán nekünk tényleg oribálni és integetni kell, és hogy a pofánkba szirénázzák vagy az orrunkba vágják, talán nem. Remélem, nem.

_(THEALTER Fesztivál, Szeged, 2011. július 21.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr368005037

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.